Sziasztok! Hogy vagytok? Gondolkodtatok már rajta, milyen furcsa újra és újra elérni a jelenbe, és hogy minden tettünk azonnal eggyé válik a múlttal? Az események mégis csak formátumukban múlandóak, és az összes szorosan összekapcsolódik a többivel. Aztán mire eltelik egy hosszabb idő, már nem is tudjuk, mi vezetett oda, ahol épp vagyunk.
Számomra úgy tűnt, sosem fog eljönni ez a nap. Vagy legalábbis elég furcsa, hogy még csak 3. éve létezik a blog - pedig a múltban elkezdett vezetése egyértelműen egyszer erre a pontra is el kellett, hogy érkezzen. Mégis, a szememben már sokkal idősebb. Rengeteg dolgot éltünk át együtt; csalódást, bánatot, örömöt, lelkesedést, erőt és gyengeséget; de sohasem adtuk fel. Még ha nekem el is ment a kedvem néha az egész írástól, a blog maga sohasem "mondta", hogy ideje leállni. Egyszerűen érezte ő és én is, hogy az utunk nem itt ér véget. Nincs ez máshogy most sem. Ha többé már nem iratkozik fel senki, vagy mindenki leiratkozik, ha egy árva kommentet nem lát többé a blog, netán csak negatív hangvételűeket kapok, akkor sem zárom be az oldalt, mert immáron a FOTOSZINTÉZIS egy biztos pont lett, amire mindig számíthatok, mindegy, mennyi ideig nem foglalkozok vele.
Anno, amikor elkezdtem ezt az egészet, nem is gondoltam bele, hogy mindketten ilyen sokat fejlődhetünk. Nem csak komolyodtunk, sokkal nyitottabbak is lettünk a világra, kipróbáltunk új dolgokat. Ezalatt a 3 év alatt felfedeztem Ázsia csodálatos és gyomorforgató aspektusait, a könyvek valódi varázsát, amit korábban alábecsültem, visszatértem régi kedvenceimhez, akikhez már sokkal józanabbul tudok hozzáállni, megtanultam többé-kevésbé megszerkeszteni egy weboldalt, iskolát váltottam, rövid hajat vágattam, sőt, még be is festettem a loboncom (bár ez nem volt sikeres próbálkozás), produkáltam egy halom novellát és rövidke történeteket, amiket különböző élményeim inspiráltak, de, ami a legfontosabb, hogy rengetegszer estem el... mégis felálltam, és most itt vagyok. Hiszek abban, hogy ezen a világon minden a mi érdekünkben történik, semmi sem ellenünk. A tanulás a mi feladatunk a Földön, hogy kincset érő tapasztalatokat szerezzünk megmérettetéseink során. Az, hogy elkezdtem blogolni, szép és jó volt, de az évek, a kitartás a nehéz helyzetekben bizonyítja igazán, hogy nem csak áltattam magamat.
Felnövök ezzel a hellyel együtt, megőrzi az emlékeimet, gondolataimat, ezért pedig soha nem lehetek elég hálás. Köszönöm Nektek is, hogy velem vagytok, hiszen ez az jelenti, hogy valamilyen szinten érdekelnek Titeket a bejegyzéseim, ami hihetetlenül boldoggá tesz engem. Köszönöm azoknak, akik gyakran kommentelnek, és köszönöm azoknak is, akik csendben olvassák a soraimat. Mind számítotok a szememben.
Még ha nincs is más, amit ezen a jeles napon adhatok Nektek, mint ez a pár sor, amit ide bepötyögtem teljes szívemből, akkor is remélem, hogy legalább olyan sokat jelent számotokra, mint számomra. Továbbra is a tőlem telhető legjobb munkát próbálom majd kiadni a kezeim közül, úgyhogy kérlek, fogadjátok szeretettel a frissítéseket a blogon, és legyen még sok-sok közös szülinapunk itt! Kívánom Nektek a legjobbakat, maradjatok erősek és mosolygósak!
Amber
