Az utolsó nyár...

Nem minden nap érkezik el az ember utolsó előtti gimis évének végére. Utolsó előtti? Mióta hangzik ez jól? Mégis, a nyomás, hogy ősztől nem csak egyszerűen át kell vészelnem az iskolában töltött hónapokat, hanem konkrétan halálra kell tanulnom magamat, hogy elérhessem azt az álmot, ami ha részleteket tekintve nem is volt mindig tűéles, nagy vonalakban mindig ott lebegett előttem; az egyetemet. Készen állok-e? Technikailag készen kéne, hiszen a nyelvi előkészítő miatt így is plusz 1 év jutott nekem az iskolapadban ücsörgéshez. Gyakorlatilag viszont nem nap, mint nap, hanem percenként váltakozik a hangulatom ezzel kapcsolatban - végre elérkeztem idáig, aztán meg bárcsak sosem jött volna el ez az egész, még gyerek akarok maradni. A gyermeki én persze sosem vész el igazán, de már előre érzem, hogy fogok ábrándozni a múltamról, amikor majd az én gyerekeim mennek iskolába.

És igen, a suli nehéz. Nekem - és sokan másoknak is - onnantól vált pokollá az élet, onnantól fordultam magamba. Hosszú, rögös út, ami alatt az ember megtapasztalja, hogy nem minden esetben kell őszintének lennie, hogy valójában a felnőttek többsége eszméletlenül infantilis és komplexusos, hogy a barátságok nem mindig tartanak örökké, és bizony elárulnak, bántalmaznak, kihasználnak és lenéznek a társaink. Valójában a nagybetűs élet egy szelete kicsiben, hiszen később a munkahelyünkön is megtapasztalhatjuk ugyanezeket. És attól függően, hogy fiatalokként hogyan dolgozzuk fel ezekből az eseményekből fakadó traumáinkat, reagálunk majd a nagykorúságunkban történő dolgokra.

Az iskola amellett, hogy rengeteg (gyakran felesleges) lexikális tudást ad, valamint lelkileg is kicsinál, hihetetlenül hosszúnak, szinte már végtelennek tűnik. Gyakran érzem úgy, hogy elpazaroltam az élettől kapott időmet, de valójában tényleg ez történt volna? Próbálok abba a gondolatba kapaszkodni, hogy a múlt minden pillanatában azt tettem, amit a leginkább helyesnek gondoltam, és úgy cselekedtem, ahogy kvázi akartam. A folyamatos döntéshozatalok juttattak el egészen addig az énemig, aki ma vagyok, és egy így fog menni halálom pillanatáig. Mégis az ember annyira romantikus, és tény, hogy az idő megszépíti a dolgokat. Úgy fogok gondolni iskolás éveimre, mint a legszabadabb koromra, ami részben igaz, részben nem. Sokat szenvedtem mások miatt, magam miatt, a bennem dúló ellentmondások, elvárások és eszmék miatt. Egyeseket a környezetem váltotta ki, másokat magamnak képzeltem be és generáltam. És bár azt gondolom, olyan tapasztalatokra tettem szert, amik nélkül ma nem tudnék normális életet élni, végül is ezeket mégiscsak fájdalom útján szereztem. A hála az, ami eltörli a fájdalmat.

Nehéz ehhez tartani magunkat, mert a fájdalom néha már elviselhetetlen. Olyan, mintha az egész világ ellenünk lenne, ami persze nem igaz, de az ember színpadias is. Én akinek csak tudom azt mondom, fogadjon mindent boldogsággal az életben, de nyilvánvalóan nekem szintén megvannak a napjaim, problémáim, amikor egyszerűen csak nem megy ez a felfogás. Jelenleg is enyhén kizsákmányoltnak érzem magamat, amiért épp elmúlik a fiatalságom... ami ugyancsak nem 100%-ban igaz, azonban van némi alapja, és innentől fogva a kapuzárási pánikom, ami szigorúan csak augusztus vége felé jelentkezett, egy totálisan új szintre emelkedik. Tizenévesen az öregedés konkrétan nem is látszik, fel nem fogható, és olykor még egy várt dolog is. Egyetemista, valamint felnőttként (korban értve) számomra már sokkal súlyosabb dolognak tűnik. Minden évben nő a teher, hogy kifutsz az időből, mert nem tudod, mit kezdj az életeddel, nem találtál még fix párt, akivel esetleg családot alapíthatnál, stb., a lista személyenként eltér, de sok esetben gyarapodik. Nem túlzás kimondanom, félek a jövőtől. Miközben várom is, de nem felhőtlenül, mint mondjuk egy új könyv megjelenését. Sokkal nagyobb tétekről van itt szó, mint hogy tetszett-e a kedvenc szerződ frissen lefordított regénye, vagy nem.

Vegyem komolyan? Ne vegyem komolyan? Na, nem az érettségit, amiatt természetesen ha kell, a lelkemet is eladom, hogy jól sikerüljön. Arról a másfajta világról beszélek, ami gimi után lesz. Az az állapot, amikor látszólag ugyanabban az életben vagy, de egyértelműen megváltozott minden. Elsősorban a nyarak. A drága nyarak, amik csalfa szeretőim voltak minden évben, akikért a szívem akkor is dobogott, ha változatlanul el is hagyott 3 hónap után. Önfeledt, könnyelmű, néha már unalmas nyarak, amikor igazán azt csinálhattam, amit szeretek. Lesznek még ilyen nyarak azután is, hogy végre azt tanulom, amit szeretnék, örökre megfeledkezek a gyomorforgató egyenletekről, a tesi órai szitkozódásokról, a szabályokról, hogy milyen ruhát lehet felvenni, és milyen színűek nem lehetnek a körmeid? Néha csak kedvem lenne megállítani mindent, de nem úgy, hogy semmi sem mozduljon, hanem hogy mondjuk egy hónap ismétlődjön meg még egyszer, vagy csak legyen egy extra 4 hét, mielőtt mindennek vége szakad.

Világéletemben érettnek, felnőttesnek gondoltam magamat, noha egyértelműen én is átmentem egy-két vészesen gyerekes korszakon, hajlamon, de őszintén most, hogy itt vagyok annak a küszöbén, hogy elhagyjak valamit, ami eddig szerves része volt az életemnek, megrettentem, és a "2. otthonom" képzeletbeli kezét még nem tudom elengedni. Szeptembertől csak a tankönyvek és tételek tartalmai körül fog forogni az agyam, és kétlem, hogy igazán megbecsülném azt az időt, amit akkor el fogok tölteni egészen júniusig. Persze, ez nem is lehetne máshogy, mégis... újabb csodás ellentmondás, amivel egyszerűen nem tudok dűlőre jutni, és ez szörnyű csomót képez a gyomromban.

Nem sajnáltatom magamat, erről már leszoktam, azonban tényleg néha sírni tudnék a tehetetlenségtől. A gondolattól, hogy akikkel egy általánosba jártam, már javában a fősulin lesznek, amikor nekem még csak szalagavatóm van. A rohadt vírustól, ami miatt lefújták az angol emelt előrehozottamat, és ami miatt az ominózus utolsó évben nem nyerek egy kicsike előnyt se. A ténytől, hogy valaki szerelmes belém, de én nem tudom boldoggá tenni, mert tanulnom kell majd, és mire letudok mindent, ki tudja, hogy fogunk mi még érezni egymás iránt. Attól, hogy minden nap, amikor nincs semmi máshoz kedvem, csak alváshoz, úgy érzem, elcseszem az időt, ami amúgy is drága és fogyóeszköz. A tévképzettől, hogy mi van, ha igazából nem is ismerem önmagamat, fogalmam sincs, mi a jó nekem, merre tartok.

A bánat és kétségbeesés minden nap minden embernek ott lebeg a feje felett, afféle esőfelhőként. Még ha nem is érezzük, ez olyan dolog, amit magunkkal cipelünk, aztán a legváratlanabb helyzetekben kiszakad, és már itt is ülünk a blogunk előtt, és elmélkedünk a suliról, az elmúlásról, a felnőtté válásról. Igen, most szomorú vagyok, ráadásul mélyről fakadó komorság ez, ami kivirágzott bennem. Ettől függetlenül próbálok továbbra is harcolni, talpon maradni, hogy eltereljem a gondolataimat, bár nem tudom, ez helyes-e. Azonnal orvosoljam a problémát (Lehet egyáltalán? Hiszen végül minden jó, ha a vége jó, de még a közelében sem vagyunk a végének.), vagy szépen lassan nyalogassam a sebeimet, hogy aztán elmúljon a vérzés és vele együtt a fájdalom? Túl sok a kérdés, amire nem tudok választ adni se Nektek, se magamnak, habár biztos, hogy sokan érezhettek már ehhez hasonló kételyeket. Na és ott van még az örökké fennmaradó kérdés: mit értünk el, mit tettünk le az asztalra x idő alatt?

13 év alatt én voltam kínzó, áldozat, majd (remélhetőleg) egy megbízható valaki, aki próbált minél többet segíteni a körülötte lévőknek. Egyszer sem ittam alkoholt, egyszer sem cigiztem, nem vettem részt tanulmányi versenyeken és még nagyon másokhoz se jártam át. Inkább megfigyelő voltam, mint résztvevő, aminek megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Egyáltalán nem híres-neves iskolákba jártam, illetve ennyi idő alatt jó, ha 5 igaz barátra szert tettem, az összes többiről inkább nem beszélnék. Számtalanszor voltam szerelmes, számtalanszor leltem ebben örömöm és ugyanannyiszor csalódtam miatta - de mindig jobb emberré váltam általa. 13 év alatt végig gyűlöltem a reál tárgyakat, de legalább egyszer sem buktam meg belőlük, a humán témákból pedig egyszer-kétszer még dicséretet is kaptam, de összességében igazából 3-4-es tanuló vagyok. Ami érdekel, abban akár brillírozhatok is, ami meg nem, abból üresen is adtam már be dogát, ez van. Sosem sportoltam semmilyen szinten, leszámítva a tesi órát, szakkörre azért jártam, mert kötelező volt. Mindezeket összevetve elég magamnak való vagyok, és külsős szemmel akár unalmasnak is tűnhetek. Kihozhattam volna magamból sokkal többet is, de egyszerűen nem akartam, és bár voltak alkalmak, amikor megfordult a fejemben, hogy olyannak kéne lennem, mint a környezetemben mindenki más, de ez sosem vonzott annyira. A magam útját jártam, a magam tapasztalatait szereztem meg, és gáz vagy nem gáz, ilyenre sikeredett.

A baj velem az, hogy bár nem érzem, hogy gond lenne azzal, amit összehoztam, vagy ahogy élek, mégis, ha belegondolok, hogy mások mit gondolnának rólam, ha látnának, egyszerűen úgy érzem, muszáj megmondanom, bizonyítanom, hogy nem vagyok szürke. Mindenki másmilyen, mindenkit más tesz olyanná, amilyen, és ezt tudom, azonban a félelem, a jelenem megpecsételődni látszik a gyerekkori traumák által - és ez a legnagyobb félelmem. Hogyan léphetnék tovább egy olyan grandiózus korszakba, mint az egyetemista lét, amikor képtelen vagyok a múlt egy részét elengedni? Biztos, hogy minden rendben van velem? Hogy készen állok a változásra? Hogy nem fogom később ugyanezt a vélt-valós lenézést érezni az aktuális ismerőseimtől, amit régen az akkoriaktól kaptam? Bárhogy nézem, még nagyon sok sebből vérzek, noha nem egyet magam gyógyítottam be.

Azt hiszem, a múlt az, ami megfertőz engem. Mások a jövő gondolatától szenvednek. Konspirálnak. Én meg sajnálkozok. Nem tudom, melyik a rosszabb, de senkinek sem kívánom ezt, és senkinek sem kéne ezen agyalnia, hiszen lényegét tekintve tényleg nincs értelmük. Hogy akkor mégis miért csináljuk, az rejtély. De senki sem akarhatja ezt nálam jobban megfejteni. (Oké, ezt nem hiszem, hogy valóban igaz.)

Tehát, hiába látom át a dolgokat - görcsösen ragaszkodok ahhoz, hogy bizonyítsak valakinek, valakiknek, pedig ezzel elpocsékolom azt az időt, ami után később szintén sírni fogok & legfőképpen visszasírni fogok -, valójában nem tudom, hogyan érhetném el a megváltó elengedést. A sok esetben általunk generált stressz csak még rosszabbá teszi a helyzetet, amit ha hideg fejjel elemeznénk, lehet hamar rájönnék a megoldásra, vagy legalábbis a kivitelezésére, mert az biztos, hogy meg kéne bocsájtanom magamnak a hibákért, amiket elkövettem, meg kéne mondanom magamnak, hogy nem kell olyannak lennem, mint a legtöbben, hogy "elfogadható" legyek, rá kéne jönnöm, hogy ami volt, elmúlt, és minden értünk történt, a rossz is és jó is, de mindezt hogyan tegyem? Mikor jön el az a pillanat, hogy ezek az erőfeszítések valóban elérnek egy pozitív hatást, mikor veszem magamat komolyan - nem csak úgy, hogy igen tudom, igazam van, hanem hogy igen, tudom és érzem, hogy igazam van -, mikor engedem el valójában ezeket a sérelmeket? És vajon mennyire lesz nehezebb az előttem álló korszak, mint ami mögöttem van? Tényleg az lesz életem legszebb időszaka, mint azt gimisként képzeltem, vagy az is kísérteni fog miután végeztem vele?

Nyaranta nem csak olvasok, napozok, sorozatokat és filmeket nézek, azaz teljesen jól érzem magamat introvertált bőrömben, hanem reflektálok magamra is. Ez a nyár az utolsó, amit gimisként megélek, és ha eddig nem éreztétek volna, szörnyen szentimentális vagyok. Szeretném ezeket a dolgokat kibogozni, megfejteni, magasabb szinte emelni az önelfogadásomat, hogy míg szeptembertől fizikailag készüljek fel a nagy változásra, addig nyáron lelkileg tréningezzem magamat. Nehéz út lesz ez, de már azzal is jobban érzem magamat, hogy leírtam mindezt, habár elég zavaros lehet, mert teljes mértékben hirtelen felindulásból született.

De hát tudjátok, hogy nálam a nyár örök téma, akár ha ábrándozok róla egy téli estén, akár ha összegzővel siratom el, akár ha olyan értelmetlen jelzőkkel aggatom fel, mint az "utolsó"; hiszen ő minden évben eljön, eljön akkor, ha egyetemista leszek, ha családanya, ha nyugdíjas, és akkor is, amikor már csak az emlékem él ezen a Földön. Ez a gyönyörű és egyben borzalmas is benne.

Amber