Filmek, amiket mindenképpen látnod kell

HOGY JÓZANUL LÁSD AZ EMBEREKET

Milyenek is az emberek? Büszkék, elsősorban. Büszkék arra, hogy képesek alkotni, dönteni, kommunikálni, uralkodni. A problémák mindig akkor következnek be, amikor az egészséges önbecsülés átcsap a mindent elsöprő egoizmusba, és hirtelen eltapossuk társainkat. Akár önös cél vezérel minket, akár fentről jönnek az utasítások, az a jóság, ami alapvetően mindenkiben benne van, olyan könnyen tűnik el - néha csak egy időre, néha viszont örökre. És most nem épp egy mélyponton vagyok, nem a szkepticizmusom beszél belőlem.

Mindegy, hogy tapasztalatok, könyvek vagy filmek alapján jövünk rá, hogy valójában mik azok, amik régen, és többé kevésbé ma is mennek a hátunk mögött - a lényeg, hogy tudatosuljon bennünk. Sok jó film van, amik igaz történeten alapulnak, és a vége főcím után nagyot sóhajtunk, megtörölgetjük az arcunkat, és csak boldogak vagyunk, hogy emberek vagyunk, és olyan emberek között élhetünk, akik nagy tetteket vittek véghez, de még több olyan alkotás létezik, amitől magunkba kell néznünk, el kell gondolkodnunk, milyen emberek akarunk lenni, és mik az elveink. Pontosan ilyen filmeket hoztam most el.

A rendőrség nem mindig az a hely, ahonnan az igazság ered, pedig igazságszolgáltató erőről van szó. Ott is ugyanúgy mennek a mocskos dolgok, mint bárhol máshol, sőt, talán komolyabban is, hiszen közvetlen a vadászkopók közelében kell a sárosoknak lavírozniuk. Ilyen helyzetekre jó példa a Serpico illetve a Tégla.

Előbbi alkotás 1973-ban látott napvilágot, igaz történet adta az alapját. Főhőse Serpico vérbeli rendőr, szilárd elképzeléseit a törvényt illetően semmi sem rendítheti meg. Rögeszmés munkamániája miatt azonban kollégái is furcsa szemmel néznek rá, nem is beszélve különös öltözékeiről és hajviseletéről, ami a korra egyáltalán nem volt jellemző. Serpicónak nehezen lehet parancsolni, és bár mélyen tiszteli a rendőr lét eszményeit, eljárási módjának senki sem szabhat határt. Vadsága mégsem teszi őt rossz zsaruvá, hiszen társai bár külsőleg minta rendőrök, a kisebb bűnözőktől pénzt és információkat fogadnak el, ahelyett, hogy lecsuknák őket. Serpico szépen-lassan beleőrül az igazságtalanságba, ami az őrsön zajlik, és bár tudja, hogy nem helyes ez így, mégsem tehet semmit, mert végső soron ő kerülne bajba.

A Tégla ezzel szemben a beépített ügynökökről, a kémkedésről és átverésekről szól. A játékidő alatt soha egy percre sem hihetünk a szemünknek, nem bízhatunk meg semmiben és senkiben, ezért hát elég sok csavart tartogat a film. Nem sokban hasonlít a Serpicóra, de, ami mindenképpen közös bennük az az, hogy néha a rendőrök sem feltétlen jó emberek. A korrupció, árulás gyakori és komoly probléma, és olyan szövevényes, hogy egy ember - mint például Serpico - fel sem veheti a harcot az igazságtalanság ellen. Nyomasztó filmek ezek, amiknek jelentése és története csak még súlyosabbá válik attól, hogy magáról a való életről szólnak.

Ugyancsak nagy szerepet játszanak a (politikai) információ elhallgatások a Pentagon titkaiban. Az amerikai sajtószabadság egyik diadalának lehetünk szemtanúi, ezzel együtt pedig az igazság napvilágra kerülésének. (Megpróbáltam utána járni, mennyire táptalaja a való élet a filmnek, de sajnos nem találtam semmit, így erről nem mondhatok többet.) Ez hazánkban is nagy harcokat követelt meg magának, így érdekes lehet azok számára, akiket foglalkoztat az újság, ezzel együtt a média és azok működése. 2017-es alkotás, főszereplőink Meryl Streep és Tom Hanks, akik felejthetetlen alakítást nyújtanak, mint mindig, karaktereik pedig azért küzdenek, hogy újságjuk hasábjain lehozhassák a vietnami háborúra teljesen új fényt vető információkat, amiket a kormány titkosított. Más szempontokból szorítja össze az ember torkát ez a film, mint egy autósüldözéses akciófilm, de épp ettől lesz elgondolkodtató és különleges. Megérdemel egy esélyt.

Ennél sokkal hétköznapibb jelenségeket láthatunk viszont az Összeomlásban, ami egy férfi lázadásáról szól az eltolt rendszer ellen. Jó, egyáltalán nem követendő példa az, amit csinál, hiszen miután egy dugóban konkrétan megfő az agya, kiszáll a kocsijából, gyalog vág neki a városnak, fegyverhez nyúl, és lemészárolja azokat, akik már régóta idegesítették; suhancok, neonácik, bűnözők, gyorséttermek dolgozói, és a többi. Egyértelműen van alapja annak, ami őt felbőszíti, hiszen az erkölcsi fertő felszámolását veszi a nyakába egymaga, de ezt semmiképpen sem etikus módon teszi. Mindenesetre, számomra igazán izgalmas volt, ahogy egy átlagos ember kifordul önmagából, mert tele lesz neki a pohár az élet apró, de annál komolyabb (és annál komolytalanabbul kezelt) problémáitól. Persze, kapunk még mellékszálat a Michael Douglas 1993-ban alakított karakterének korábbi családjáról is, illetve az őt üldöző rendőrökről, és bár ezek nem kevésbé fontosak, egyértelmű, hogy ki az igazán érdekes a filmben.

A bajkeverés Afrikában is fellelhető, nem csak a szabadszellemű államokban. A kontinens bővelkedik a méltán értékes gyémántban, ez pedig egyenesen ahhoz vezetett, hogy nem csak a külföldiek kényszerítették a bennszülötteket a sokak által kedvelt ásvány felkutatására, kibányászására, de maguk a saját népükből felemelkedett erők is, akik kíméletlenül sanyargatják a társaikat. Az itt zajló kegyetlenkedésekről és körülményekről szól a sokat mondó címmel ellátott Véres Gyémánt. Egy afrikai férfi kétségbeesett küzdelme van a középpontban, aki mindenáron megpróbál visszatalálni családjához, akiktől elválasztották, amikor befogták gyémánt-kutatásra.

Talán ez a legszörnyűbb mindegyik film közül, hiszen amíg mi itthon ülünk, addig másokat a saját országuk javaitól forgatnak ki, teljes nyugalommal csonkítanak meg, illetve szakítanak el szeretteitől. És, ami igazán durva, hogy mi gyönyörködve megállunk a boltok kirakatánál, és szemügyre vesszük a szebbnél szebb drágaköveket, de valójában fogalmunk sincs, hogyan is került az el egészen idáig. Emberek halnak meg mindössze egyetlen gyémántért is, mi pedig csak ábrándozunk, milyen szépen állna rajtunk a belőle készült ékszer. De nyilván, senki sem tud mindent rögtön, amint megszületik, ezért végül is nem az számít, hogy mikor nyílik fel a szemünk, hanem, hogy amikor megtörténik, akkor megtagadjuk az ilyen üzletek támogatását, és tegyünk az ellen, hogy ez így menjen tovább.

Sajnos a világ mocska a gyerekeket is eléri, sőt, talán alighanem ők kapják a legtöbbet belőle. Az Elcserélt életekben is egy fiú eltűnéséről van szó, akit bár elvileg megtalálnak, az anyja érzi, hogy ez nem az ő gyereke. Hinni persze nem hisz neki senki, de ő nem adja fel a keresést, és ezzel együtt a reményt, hogy megtalálja a saját fiát. A többség szőnyeg alá söpri a problémát, pedig számos hasonló eset történt már, azonban ezekkel senki sem foglalkozik igazán, amíg nem esik meg velük. Anyai hűség és szeretet, valamint egy kisgyerek elpárolgása. Vajon újra egymásra találnak?

Igaz történettel kezdtem a bejegyzést, és most azzal is zárnám le. Clint Eastwood rendezte ezt a 2008-as filmet, főszereplőnk Angelina Jolie, mint az eltökélt anya. A megnemhallgatottság, a nemi diszkrimináció teszi dermesztővé ezt az alkotást, amitől azután sem tudsz majd szabadulni, miután a stáblista lement. 

Ehhez is, akárcsak a többi filmhez először is egy jó nagy adag lelki felkészültséget ajánlok, ugyanis mindegyik a maga módján elakasztja a lélegzetet. Nem azok a tipikus élmények, amiket egy vígjáték nyújtana, de hihetetlenül sokat adhatnak hozzánk, és tisztábban láthatjuk a világot, amiben élünk - nem mintha, ennek így kéne lennie. Végső soron minden rajtunk múlik, hogy kiálltunk-e az igazságért, segítettünk-e másoknak, megtagadtuk-e a rosszat. Ha bárki tehet a Földön zajló borzalmak ellen - irányuljon az akár egy népcsoportra, gyerekekre, rendőrökre, bárkire -, akkor azok Mi vagyunk, és ideje a tettek mezejére lépnünk. Szolgáljanak ezek a filmek tanulságul arra, mi minden zajlik a jelen pillanatban is.

Amber