Karantén-könyvek #2

Eredetileg egy posztba terveztem a mostani könyveket az előzőekkel, de rá kellett döbbennem, hogy akkor maratoni hosszú lenne, és valószínűleg senki sem olvasná el. Ez a két felvonás azért is jó, mert legalább posztolok még a blogra, és talán kapok ihletet a következő témámra. Na és persze, remélem, hogy ha esetleg az első ajánlásomban nem találtál neked megfelelő könyvet, akkor ebben majd fogsz.

Korábban kicsit elmerültem a trilógiákban, illetve sorozatokban, ma azonban inkább önálló kötetekről lesz szó. (Természetesen vastagságra itt is lehet számítani...)

A karantén nagyszerű alkalom arra, hogy kipróbáljunk valami újat. Sokan most tanulnak meg főzni, mások különböző edzéseket csinálnak, illetve számukra ismeretlen hobbikat próbálnak ki, esetleg folytnak egy régóta jegelt elfoglaltságot. Ugyan vannak nekem is apró újításaim az életemben, én szabadidőmben általában ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom, amivel eddig - tehát leginkább az olvasással. Ha esetleg Te is így vagy ezzel, akkor sem kell lemondanod az ismeretlenről; itt az ideje, hogy olyan írótól vegyél kézbe könyvet, akivel korábban még nem találkoztál! Nem olyan rég én is megléptem ezt, és egyáltalán nem bántam meg. Választásom pedig a híres Stephen Kingre esett. (És akkor most jöhet az áradozás.)

Mindez úgy történt, hogy épp egy friss regényötlet miatt kerestem motiváló írós idézeteket Pinteresten, és akkor belefutottam az ő képeibe is. Annyira tetszettek a frappáns szövegei, hogy rögtön elkezdtem szimpatizálni vele, pedig még csak nem is ismertem a munkásságát. Mire észbe kaptam, már folyton róla beszéltem. Korábban már lenyúltam apáéktól két könyvét, amik most hirtelen egy csapásra hívogatóak lettek, és mindent félre akartam dobni, hogy velük foglalkozhassak. Ezt addig halasztottam, míg az akkor aktuálisan olvasott könyvemmel végeztem, hogy ne halmozódjanak fel a kötetek. Persze az alatt az idő alatt sem tudtam csak úgy megfeledkezni erről a rajongásról, ezért rengeteg vele készült interjút néztem meg, és egy hihetetlenül vicces, okos, művelt, szerethető embernek ismertem meg, ami csak mélyítette az iránta érzett szimpátiámat, ami lassan a Föld belső magjáig ért. Aztán végre eljött a pillanat, és én remegő kezekkel leemeltem a polcról a Cujót.

Cujo egy hatalmas bernáthegyi, akinek a feje egy forró napon nyúl kergetés végett egy gödörbe szorul. Sajnos az ott lakó denevéreknek ez nem tetszik, és a kutya a nap végén egy apró, de annál végzetesebb karmolással az orrán tér vissza az otthonához - Cujo veszett lesz. Márpedig egy óriási, veszett kutyától kevesen menekülhetnek meg.

Sokaktól hallottam, olvastam, mennyire féltek ezután az ebektől, és meggyőződésem volt, hogy én, aki minden második dologtól megrémül, hasonlóan fogok érezni, de nagy meglepetésemre, ez nem így lett! Azonban ez nem von le az értékéből, mert bizton állíthatom, hogy a Cujo is felkerült a 2020-as kedvenceim közé. Tökéletes indítása volt a rám váró King-maratonnak.

A történet pont olyan az írója: vicces és komoly egyszerre, amikor beszél, mindig várod, mi lesz a következő szava, fenntartja az érdeklődésedet egészen a végéig. Számomra az, ami másnak ijesztőnek hathatott, izgalmas volt, átéltem a feszültséget, szinte a bőrömön éreztem. A karakterek is mind hihetetlenül egyedik, szerethetőek (talán egy-két kivétellel), és tudtam nekik drukkolni. Abszolút minden passzolt ebben a könyvben, és én szeretettel ajánlom nektek, ha esetleg még nem olvastatok Kingtől, vagy az unalmas karantén-napokat feldobnátok egy kis feszült izgalommal. Megéri, higgyétek el.

A következő könyvünk abban hasonlít az előzőre, hogy szintén nem túl vastag, és ennek is van filmadaptációja. Bizonyára mindenki ismeri Leonardo Dicapriót, ha nem is komolyabban, legalább az Oscar-díjas mémjeit biztosan - amik 2016-ban végre aktualitásukat vesztették. A díjat A Visszatérőben nyújtott alakításáért kapta, és meg is érdemelte, engem meggyőzött. Bámulatos történet volt a kitartásról, az emberi határok feszegetéséről, az 1820-as évek vad prémvadászatairól és az indiánokról. Az élmény után mindenképpen szerettem volna foglalkozni a könyvvel is, amit Michael Punke írt, nem mellesleg igaz történet alapján!

A már említett korban járunk, Észak-Amerika területein, St. Louis környékén. Hugh Glass prémvadászt grizzly medve támadja meg, majdnem meg is hal az összecsapásban. A csapata nem tud vele hatékonyan haladni, ráadásul a tél könyörtelensége és az indiánok vérszomjassága is a nyakukon van. Így hát Glass hátramard, de két embert meghagynak mellette, hogy temessék el, ha végre kilehelte a lelkét; ez azonban nem történik meg, mert társai inkább elveszik minden ingóságát, és magára hagyják. Glass még félholtan is izzik a dühtől, és ez a bosszú lesz az, ami majdnem egy éven át hajtja árulói után a nem embernek való amerikai vidéken.

Nagyon sokat vártam ettől a könyvtől, mert a film megvett kilóra, és bár csodálatos élményekkel gazdagított, teljesen másra számítottam. Ezt nem nevezném rossznak, mert alapjában így is egy izgalmas történetet kaptam, csak ettől eltérőt. Tehát, aki előbb találkozott Leóval, az készüljön fel, hogy ez a könyv aztán merőben más, mint a film.

Sokkal több szereplő volt felsorakoztatva a lapokon, mint vásznon, ugyanakkor számomra egyik sem volt szimpatikus, főleg nem Glass, akit viszont korábban imádtam. Kétség sem fér hozzá, hogy ugyanolyan találékony, erős és kitartó ember, mint a Leó alakította szereplő, de a filmben sokkal több érzelem szorult belé, és kapott olyan momentumokat az életébe, amik még érdekesebb emberré tették. A cselekmény konkrétan Glass cserbenhagyásáig egyezik csak meg a filmmel, utána kisebb-nagyobb-brutálisan nagy eltérések vannak. Azonban, ami közös bennük, hogy a természeti képek valami gyönyörűek. Szinte ott van az ember az észak-amerikai erdőkben, pusztákban... nem is beszélve arról, amikor állatok is színre lépnek. Nagyon tetszett az összes olyan rész, amikor Glass találkozott mondjuk egy bölény csordával, vagy például a folyón evezett, és nézte a tájat. Az indiánok is tetszettek, bár míg a filmben ők maguk is bosszúállók voltak, a könyvben csak gyilkosok. De mindkettőben megmutatják, hogy tudnak segíteni is.

Őszintén, egész nap lehetne húzni az összehasonlítást, de én csak annyit tudok mondani, menjetek, nézzétek meg magatok is! Még ha nagyon különböző is a két történet, érdemes egyikkel is, másikkal is foglalkozni, mert eltérő pozitívumai vannak.  Lehet, hogy amelyikkel előbb foglalkoztál, az tetszik jobban, nem tudom, nekem mindenesetre a film közelebb áll a szívemhez, de kétségtelenül fantasztikus volt a könyv is.

Nehéz lesz írnom a következő két könyvről, ugyanis Joanne Harris a felelős értük (nem tudtam eldönteni, melyiket ajánljam, így "egyet fizet+kettőt vihet" akcióban részesülhettek), és ez önmagában elég ahhoz, hogy a spoiler-mentes bemutatás nehéz legyen. De nem kell aggódni, a világért sem rontanám el életeket nagy élményét, amikor elkezditek valamelyik történetét.

Korábban már meséltem a St. Oswald Fiúiskoláról. Na, az elvileg abba a "Marbry-trilógiába" tartozik, aminek a másik két kötete az Urak és Játékosok, illetve a kékszeműfiú (így leírva). Ezeknek alapvetően semmi köze egymáshoz, csak néha-néha utalást tesznek, hogy "-Emlékszel arra a sötét ügyre a St. Oswaldban?", és ehhez hasonlók, és akkor mi vagy emlékszünk, vagy fogalmunk sincs róla, de ez nem rontja el az aktuális élményt. Anno nekem az első könyvem az írónőtől a már sokat emlegetett St. Oswald Fiúiskola volt, ami úgy berántott, mint a sicc. Ezután égető szükségem volt rá, hogy még egyszer érezzem ezt a hangulatot, így a kékszeműfiúval folytattam, amiben egy anyjával élő felnőtt ember blog bejegyzéseibe és mindennapjaiba is beleleshetünk. (Annyit elárulok, egyáltalán nem egy unalmas történet ez, nézzétek csak meg a fülszövegét.) Az már más kérdés, hogy ha egyszer oda fordítottad az arcod, akkor többé nem tudsz másfelé nézni. Fontos megjegyezni, hogy szinte SENKI SEM tudja pontosan, mi is történik a könyvben, de ahány ember, annyi értelmezés. Sokat gondolkodtam a köteten, másokkal is rengeteget megvitattam, és tudom, hogy a jövőben is fogom, de annyi biztos, hogy Harris direkt állt elő ennyire olvasófüggő végkimenetellel - ami érthető is. Sok könyv vezet az orrodnál fogva, de végül mindegyik megadja a válaszokat, azonban olyan kevés, ami megadja neked, hogy saját nézőpontod legyen. Elsőre talán ez idegesítő, de épp ezért kell minél többször elolvasni, hogy egy apró részlet se maradjon ki. A kékszeműfiú tökéletes agytorna, annak ajánlom, aki szeret sokat gondolkodni a történetek megfejtéséről, illetve kedveli a nagy plot-twisteket. Mert, ha valamit tudni kell erről a három könyvről, akkor az az, hogy mindig hatalmas a csavar. Illetve majdnem mindig.

Az Urak és játékosok fontos élmény volt számomra, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy magamtól rájöttem a csattanóra. Hihetetlenül nagy dolog volt ez nekem, de ettől függetlenül is imádtam. A történet a St. Oswaldban fiúiskolában játszódik, ahol épp csak megkezdődik a tanév, máris baljós események veszik kezdetüket. Mivel úgy néz ki, senki nem tesz semmi hatékonyat, Roy Straitley, a veteránnak számító latin tanár maga próbálja megfejteni, ki áll a zavargások mögött, azonban mindez nehéz, mert idős, és mert emiatt az emberek egyik fele azt akarja, menjen már nyugdíjba, a másik meg, hogy vigyázzon jobban magára. Azonban mindez akkor sem számít Straitleynek, hiszen neki az iskola az első, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy megóvja a St. Oswaldot.

Roy a St. Oswald Fiúiskolában is szerves szerepet játszik, és imádtam őt, így egy csoda volt újra találkozni vele. Nagyon szerethető karakter, humoros, és tipikusan olyan tanár, akiről jó lenne azt mondani, hogy tanít minket. A felépítés hasonlít a St. Oswald Fiúiskolára, de persze a cselekmény, a történet nem. Viszont ugyanolyan izgalmas, nyomasztó, mégis magát olvastató stílust és hangulatot kapunk. Ha vágysz egy kis borzongásra, gyilkosságra, nyomozásra de még nem próbálkoznál Kinggel/Cujóval, akkor ez mindenképpen jó választás lehet.

Hogy kicsit nyugodtabb vizekre evezzünk - szó szerint -, jöjjön most egy klasszikus mese újszerű feldolgozása. Avagy a könyv, ami miatt megvettem egy Vörös Pöttyöst.

Amikor kijött, mindenhol csak Alexandra Christo nevét lehetett látni, én pedig (újra) a borító áldozata lettem. Azonnal megragadta a figyelmemet, emiatt pedig elolvastam rengeteg véleményt, és végül is úgy voltam vele, basszus, ez érdekes, attól még, hogy megpróbálok ellenállni, nem tudok róla teljes mértékben megfeledkezni amúgy sem. Szóval végül beszereztem, talán egy hónappal később már olvastam is. Ez volt az Egy birodalom végzete.

A kis hableány más szemszögből íródott története meglepően gyorsan megfogott, bár nekem egy szál karakter sem volt szimpatikus, valahogy a világ maga meggyőzött. A történetben megismerkedünk Lirával, aki szirén, tehát nem hableány (azok teljesen más lények, de ők is legalább annyira visszataszítóak, mint a szirének), és aki hercegek szívét gyűjti be, mert ez a szokás náluk. Tulajdonképpen minden, amiről eddig azt hihetted, milyen szép és kedves, az most szörnyként van feltüntetve, de ez mégsem baj. Az emberek gyűlölik az óceán lakóit, ugyanakkor félik is, és kevesen vannak, akik szembe mernek velük szállni. Elian viszont ilyen figura. A herceg örökre ki akarja irtani a Lirához hasonlókat. Miközben Elian egy ilyen bevetésen van, Lira hatalmas hibát követ el, kegyetlen anyja pedig a legnagyobb büntetést rója ki rá: emberré változtatja. A herceg ilyen formában találkozik Lirával, akit kezd megkedvelni, pedig fogalma sincs róla, mi is valójában a lány.

Cselekményt tekintve kiszámítható a végkimenetel, nem okozott nekem túl nagy meglepetést, de ahogy már mondtam, a helyszínek tetszettek. Egy olyan világban vagyunk, ahol 100 királyság él együtt, és mindegyiknek saját különleges vonása van; van, ahol minden arany, máshol örökké tél van, és így tovább. Olvastam, hogy volt, akinek kevés volt ezek bemutatása, nem érezte elég kielégítőnek a körbevezetést, ami érthető is, de nem hiszem, hogy többre jutott volna idő a könyvben. Ami nekem inkább volt zavaró, hogy Elian hajóján össz-vissz 2-3 embert ismerünk meg, ami nem túl reális, hiszen elég sokan dolgoznak egy ilyen járművön. Elég idegesítő volt, hogy mindig ennek a pár karakternek a szövegeit hallhattuk csak, és érdekes módon senki más nem szólalt meg a hajón. Ezt a hibát csak akkor tudnám elnézni, ha ebben az univerzumban, amit Christo megteremtett, még születne egy-két könyv. Ami bemutatja Elian/Lira elkövetkezendő kalandjait, és persze ezáltal a 100 királyság maradékát, és a legénység többi tagját. Mivel alapvetően kellemes stílusról beszélünk, én biztosan olvasnám a többi könyvét is ami itt játszódna. Ahogy mondtam, ez egy érdekes történet, jól el lehet benne merülni, szóval ajánlom, bár nem tökéletes - egy próbát megér, újraolvasás már csak azoknak, akik elkötelezettek.

Végezetül egy olyan könyvet szeretnék ajánlani, amit én már nagyon régóta el szeretnék olvasni, de még sosem jutottam el odáig. Szerintem ez egy gyönyörű történet, amiben minden összekapcsolódik, és hat különböző, mégis összefüggő sorsot ismerhetünk meg. Mi lehetne jobb egy hosszú karanténra, mint egy könyvben több lélek vándorlását nyomon követni? David Mitchell Felhőatlaszáról lesz most szó.

A kötet 500+ oldal, és szerintem az a legjobb, ha akkor kezdesz neki, amikor épp semmi mást nem olvasol. Egyszer neki álltam, de éreztem, hogy nem tiszta a fejem, nem alkalmas ehhez az idő, ezért félbe is hagytam - és milyen jól tettem. Vannak könyvek, amikre már ránézve érezhetjük, hogy csoda van benne. Törékeny csoda, amivel tisztelettel kell bánni. Bennem a Felhőatlasz határozottan ilyen benyomást keltett. Ezért bármennyire is szeretném még 2020-ban kiolvasni, tudom, hogy most még nem jött el a pillanat. Szóval Ti is csak akkor kezdjétek el, ha tényleg teljesen készen álltok rá. Különösen azoknak ajánlom, akiket érdekel a reinkarnáció, sorsszerűség kérdése (mi irányítjuk az életünket, vagy valami nagyobb erő?), illetve érdekli a múlt, a jelen és a (lehetséges) jövő.

Én a filmet láttam előbb, ami szép volt, tetszett is, bár annyira nem hagyott bennem mély nyomot, vagy legalábbis nem emlékszem rá, mert elég rég történt ez. Valamiért a könyvre mégsem tudok ennek függvényében gondolni, mert hiszek benne, hogy ez valami többet fog adni, valami váratlant. Persze, ezt még nem tudhatom, hiszen nem olvastam, de bízom benne, hogy jók a megérzéseim, és nem fogok csalódni.

És természetesen remélem, hogy Ti sem, sem ebben, vagy a többi könyvben. Bármelyiket  is válasszátok, jó szórakozást kívánok hozzá, leljétek bennük örömötöket! Mindenkinek kitartást, főleg az érettségizőknek! Legyetek jók!

Amber