A japán történetek mélységei és magasságai

Amikor a könyvek találkoznak Ázsiával, velem madarat lehet fogatni örömömben - aztán persze olvasás után kiderül, hogy hattyú vagy pulyka szerepét töltötte be az adott történet. A közelmúltban megismerkedtem két japán sztorival, amikben csak íróik származása, a brutalitás és az közös, hogy mindkettőt nagy reményekkel kezdtem el. Azonban míg az egyiket halálomig imádni fogom, addig a másikat a pokolra kívánnám. Hogy melyikről mi a véleményem, az lejjebb kiderül, de azt elárulom már most, hogy Takami Kósun híres regénye, a Battle Royale és Murakami Rjú könyve, a Casting fog ma egy nagyon őszinte cikket kapni a blogon.

Kezdjük is az előbbivel, hiszen ez volt az, amit hamarabb olvastam. Talán néhányan már hallottatok a Battle Royale-ról, amit gyakran látni azzal a jelzővel ellátva, hogy "olyan, mint az Éhezők Viadala". Nagy tévedés ez, hiszen ez a könyv előbb volt, mint Collins története, sőt, ő maga be is vallotta, hogy olvasta és inspirálta a japán szerző története. Persze az alaphelyzettől eltekintve nincs sok közös a két sztoriban. A Battle Royale oldalain megismerkedhetünk egy diktatórikus, ázsiai állammal, aminek egyik rendelkezése, hogy a középiskolai 3. évfolyamok közül kiválasszanak egy osztályt, aminek diákjait aztán egy előzőleg kiürített helyen (sziget, börtön, stb.) egymásnak uszítsák. A gyerekek célja a túlélés, de csak egy maradhat - ehhez viszont mindenképpen ölni kell, vagy különben ők halnak meg. A Battle Royale egy 700+ oldalas vérözön, melyben csak úgy hullanak a szereplők, és jobb, ha nem is keresünk kedvencet, mert bizonyára hamar kilép majd a történetből. Vagy ha nem, annál jobban fog fájni a távozása. De a széles skálán mozgó elhalálozási módokon kívül, melyek rendkívül részletesen vannak leírva, jóval többet is kapunk a könyvtől.

Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen durva, véres történetek, úgyhogy nekem a regény tömény szórakozás volt. Eleinte féltem, hogy mivel 42 diákról beszélünk, akiknek a sírhelyükként szolgáló szigeten eltöltött idejüket kisebb-nagyobb mértékben mind nyomon követjük, hogy fogom a neveket megjegyezni, de nem volt végül semmi probléma. A szerző tökéletesen adagolta a megismerésükre a fejezeteket, és mindegyik gyereknek egyedi személyisége volt, olyan, amiről azonnal felismerhetővé vált. Ott van például Mimura Sindzsi, aki infó-zseni, Kaori Minami, aki rajong az énekesekért (különösen egy valakiért), Cukioka Só, a meleg srác, és még sorolhatnám. Persze így is voltak, akiknek valamivel kevesebb szerep jutott, de ez elég minimális volt, így mindenki beazonosítható maradt, és igazán csak a könyv vége felé volt egy apró gondom azzal, hogy ki, miben is halt meg. Alapvetően viszont tényleg nem volt olyan zavaros az egész, mint amire számítottam.

Az ilyen helyzetben felmerülő kérdéseket is remekül boncolgatja az író; kiben lehet bízni? Társuljunk-e be máshoz? De mi van, ha a végén ő is ellenem fordul? A feszültség emiatt nagyon nagy, hiszen azok az emberek törnek az életedre, akikkel korábban nap, mint nap találkoztál, egy teremben ültetek órák hosszat, együtt tanultatok. Az osztályból mind máshogy reagálnak a tényre, hogy el kell venniük a másik életét annak érdekében, hogy ők maradjanak életben, ez pedig érdekes kontrasztokat szül. Egyesek belemennek a játékba, mások csak akkor támadnak, ha őket is támadják, megint mások inkább öngyilkosok lesznek. Egyszerre több, mint 40 fiatal léleknek a vívódását követhetjük figyelemmel, illetve a döntéseik mögé is láthatunk a múltukról szóló részekben.

Ezek mellett persze fontos megemlíteni, hogy a könyv nem csupán az öldöklést dokumentálja, de a cselekményben fontos szerepe van a szökés gondolatának, tervezésének. A kérdés tehát az, ki lehet-e játszani a rendszert, meg lehet-e menekülni anélkül, hogy csak egy valaki maradna életben. Ezzel, a belső monológokkal, a bizalmatlansággal, félelemmel és brutalitással lesz teljes a kép a Battle Royale-ról, ami ezek mellett még nyújthat számunkra szerethető karaktereket, torokszorító pillanatokat, álmatlan éjszakákat, amikor azon agyalhatsz, a te osztályodból ki gyilkolna, és ki halna meg... bónusz az elülső és hátulsó borító hátuljában lévő térkép a szigetről és azon belül a zónákról, amikkel nyomon követhetjük a szereplők mozgását, illetve a fiúk és lányok névsora, ami segíthet észben tartani, kikről is olvasunk. Mindent összevetve, egy felejthetetlen élmény ez a könyv, ami bár ijesztően vastag, csak úgy olvastatta magát, és kevesebb, mint 4 nap alatt ki is végezhető (haha).

Adaptációja szintén van, de erről csak nagyon felületesen annyit tudok mondani, hogy szerintem nem lehet jó, mert az a kevés, amit láttam belőle, nem egyezett meg a könyvvel, ez pedig kellően fel is idegesített ahhoz, hogy ne nézzem meg. Ha mégis van, akit érdekelne, az is a regénnyel kezdje előbb, mert fix, hogy a film egy 99.9%-ban kiforgatott sztori.

Márpedig pár apró furcsaságtól eltekintve (pl.: hogy lehetséges, hogy kb. minden lány a főszereplő srácba zúgott bele?) ez a könyv úgy jó, ahogy van. Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele először, aztán pedig, hogy mi volt az, ami miatt nekem beugrott, hogy meg kéne venni, hiszen nem sokat agyaltam rajta, hogy milyen lehet ez a sztori. Egyszer csak jött egy lehetőség, hogy megszerezzem, és ezek után még a korábbinál is jobban örülök neki, hogy bizalmat szavaztam neki. A befejezésével hatalmas űr keletkezett bennem, amit most is intenzíven érzek, és nem igazán találom a helyemet a következő olvasmány terén. Ugyanazt tapasztalom most meg, mint a Maddaddam-trilógiánál; a tekintetem valahogy mindig a polcom azon részére téved, ahol ez a könyv van, és perceket vagyok képes eltölteni azzal, hogy azon agyalok, mennyire tetszett minden oldala, mennyire újra olvasnám már most rögtön. Úgy gondolom, ritka az ilyen élmény, ezért meg kell becsülni, és szeretettel ajánlom Nektek, kedves olvasóim, ha esetleg szeretitek Ázsiát, azon belül is Japánt, és nem riadtok vissza az erőszaktól és kegyetlen halálnemektől, meg persze ha a vastag könyveket nem esik nehezetekre tartani.

Nos, azt hiszem fölösleges már tovább húznom a szót, hiszen egyértelmű, hogy ha az angyal a Battle Royale volt, akkor a Casting lesz az ördög. És hát sajnos, minek szépítsek, ez így igaz. Fájdalmas egy csalódás volt, mert látszólag ebben a könyvben megvolt minden, ami miatt én lelkesedtem érte: egyszerű, de nagyszerű borító, ráadásul fekete szélű oldalakkal (!!), felcsigázó fülszöveg, amiről egyértelmű volt, hogy lesz benne egy őrült, meg egy kis kínzás, kétségbeesés, félelem, satöbbi, valamint a tény - ami ugyan később derült ki, de azonnal megdobogtatta a szívemet -, hogy Simon Márton (!!!) fordította. Mindössze ezek miatt én vakon rászántam egy teljes napomat arra, hogy elolvassam ezt a könyvet. Igaz, legalább hamar túljutottam rajta. (Félreértés ne essék, csak fizikailag, lelkileg nem.)

Aojama özvegy, és már eljutott arra a pontra, hogy fia is azt akarja, házasodjon újra. Igen ám, de hogy is találjon ő olyan nőt, aki megfelel az elvárásainak? Az esély, hogy találkozzon A tökéletessel, szinte nulla. Ezért hát barátja meggyőzi, rendezzenek meghallgatásokat egy mondvacsinált filmhez, amire egy halom önjelölt színésznő fog megjelenni - Aojamának már csak válogatnia kell. De a férfi szeme viszonylag gyorsan megakad Jamaszaki Aszamin, és bár mindenki figyelmezteti, vigyázzon, mit csinál, hiszen nem ismeri a nőt, Aojama mégis átengedi magát a friss szerelem rég nem tapasztalt érzésének, és belebolondul Aszamiba. Öntudatlanul egyre közelebb engedi magához a nőt, akiről végzetes titok derül ki.

Ehhez hasonló a fülszöveg is, szerintem hihetetlenül izgalmasnak ígérkezik, azonban akárcsak Aszami, a könyv is csábító és érdekesnek tűnik, de valójában belül rohad. Még az elején képes voltam azt hinni, hogy jó lesz: az író stílusa szerintem alapvetően jó, tetszett a lassú hömpölygés, hogy az igazi izgalom egészen a végére maradt, valamint, hogy a vége rövidre lett vágva. Aojama alapvetően nem volt szimpatikus, de értelmes, mélyenszántó gondolatai, melyeket néha elmond a mellékszereplőknek, néha meg megtart magának, arra utalnak, hogy az írónak is fordultak már meg ilyen dolgok a fejében, és ez megkapó volt szerintem. Az is hangulatos volt, ahogy a körülötte lévő dolgokat leírta, különösen az ételeket, úgyhogy kb. félóránként jött meg az étvágyam ennek köszönhetően, hiszen Aojama és Aszami szinte mindig éttermekben randiztak. Ezektől eltekintve viszont minden más szörnyű volt. Az olyan elemek, mint az idegek felborzolása nevetségesen ment Murakaminak. Gyerekesen hatásvadász volt, ez pedig nevetségessé tett rengeteg jelenetet. Arról nem is beszélve, mennyire logikátlan volt egy csomó minden. Nem bocsátkoznék részletekbe, mert akkor lespoilerzem a sztorit, de ami hihetetlenül felidegesített, hogy akkor, amikor végre eljutunk arra a részre, hogy Aszami kimutatja a foga fehérjét, az indítékot úgy dobják elénk, mint egy darab húst, ráadásul Aojama fejéből pattan ki az egész háttér, úgy, hogy neki alig volt valamiről fogalma, hiszen eddig vakon szerelmes volt. Hogy is lehetséges az, hogy hirtelen minden összeáll neki? Főleg, hogy épp akkor ébredt fel, és több borzalmas dolognak is a szemtanúja volt, szóval képtelenség, hogy azonnal átlássa a helyzetet. Arra számítottam, hogy a klasszikus, de jól bevált módszerrel lesz elmondva, miért is őrült Aszami meg, azaz, hogy ő elmondja, miközben Aojama persze teljesen ki van szolgáltatva a dühének. Hát nem így történt, és ezzel végképp megharagudtam a könyvre. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kötet iszonyúan merev puha kötésű létére, és egyfolytában tördelnem kellett, de még így sem volt kényelmes tartani a kezemben.

A Casting bekerült a legnagyobb csalódásaim közé. Egy szuper ötlet, amit teljesen elfuserált az író, nulla szerethető karakter, egy alapvetően stílusos, gyors lezárás, ami, ha jó a történet, megfagyasztott volna, és még percekig csak bámultam volna a könyvet, de így azonban semmiféle kielégítő érzés közelében sem járt. És ebben az egészben az a legrosszabb, hogy azért kezdtem el hirtelen ezt a regényt, mert be akartam tölteni az űrt, amit a Battle Royale hagyott. Szerettem volna, ha megint azt érzem, amit annál. A Casting viszont elérte, hogy még inkább vérző szívvel ácsingózzak az elődjére, aminek bűvköréből pont hogy menekülni kívántam. Életem legnagyobb baklövése.

Persze, ahány ember, annyi vélemény, így végül is nem mondom, hogy ne tégy vele egy próbát. Utánaolvastam egy-két helyen, és vannak, akiknek tetszett. Ki tudja, lehet Te (is) megtalálod a pozitív oldalát ennek a könyvnek. Vagy lehet, hogy már meg is találtad? Ez esetben örömmel várok minden véleményt!

Ázsiának megvan a sajátos hangulata, amiket rendszerint az irodalmukban is bemutatnak, hangsúlyoznak az ottani művészek; nincs ez másképp a Battle Royale és a Casting esetében sem. Mindig érdekes teljesen más gondolkodásmódokat megismerni - amik lehet, hogy nem is állnak tőlünk annyira távol. Mindkét író sok fontos lélektani témát boncolgat, ami bizonyítja, hogy az ázsiai is csak ember. Érdemes akár ilyen fikciókat, akár komolyabb könyveket kézbe venni róluk, ezért ha eddig halogattad is, most vágj bele bátran! Kellemes olvasást kívánok!

Amber