Míg ahhoz, hogy eldöntsük, szimpatikus-e valaki számunkra elég mindössze pár másodperc, addig egy könyvnél több oldal is szükséges lehet ennek a kérdésnek a megválaszolásához. Hogy egyenlően haladjak a kötetekkel (ugyanis egyszerre legalább kettőt olvasok), kitűzök minden szabadnapomra egy célt: minimum 100 oldal xy könyvből. Ez a mennyiség pont jó, nem kevés és nem olyan sok, ezért, ha aznap már nem is olvasok többet, akkor is érzem, hogy haladtam valamennyit, és az adott kötet nem csak porosodik az asztalomon. Ugyanakkor, észrevettem, hogy az első 100 oldal után már egy belső hang mondja meg, akarom-e folytatni a történetet. Máshogy nézek arra a bizonyos halomra a laptopom mellett, ahol az elolvasandó könyvek tornyosulnak, azonnal kiszúrom, melyik az, amelyiket a legszívesebben folytatnám, melyik az, amelyiket kevésbé. De persze nem tagadhatjuk, hogy vannak csodák, ezért egy olyan könyv is válhat remekké, ami az elején vontatott volt, illetve fordítva is igaz ugyanez. Ezért gondoltam azt, hogy létrehozom ezt a posztot, melyben összegyűjtöttem a novemberi olvasmányaimat, értékeltem őket az első benyomásom alapján, majd, ha eljön az idő, frissítem a véleményemet a befejezés után.
Paula Hawkins: A víz mélyén
↪ 11. 01. - 11. 02.
Drága N ajánlotta nekem ezt a könyvet, ami már ezer éve arra vár, hogy elkezdjem, és ez a hónap első napján meg is történt. Stílszerűen a kádban fekve csaptam fel, és nem túlzok, amikor azt írom, 2 óra egy szempillantás alatt ment el, az oldal számokat pedig csak 80 körül kezdtem nézegetni. A rövid fejezetek (a gyengéim) lehetővé tették, hogy maximálisan elmerüljek a sztoriban, a tartalmuknak és hosszúságuknak köszönhetően pedig tipikusan azok közé sorolható, amik mindig felcsigáznak annyira, hogy elhagyja a szádat az a bizonyos "csak még egy fejezetet". Tehát a lapok peregtek a kezemben, igaz, én személy szerint jobban kedvelem a puha fedelű könyveket, ezért kicsit kényelmetlen volt tartani, de ez semmit sem von le a történet értékéből; aminek köszönhetően ismét úgy érzem, élek, hiszen olyan rég (vagy legalábbis úgy tűnik, hogy rég) olvastam már fikciót, hát még jót (vagy legalábbis ennyire magába szippantót). Az írónőről amúgy hallottam hideget és meleget is, ezért félőn vágtam bele a könyvbe, főleg, hogy ez a második, amit írt, de számomra az első. Mindenesetre, eddig azt mondom, mehet tovább.
11. 02.
Ahogy azt már korábban is említettem, a rövid fejezeteknek hála iszonyatosan gyorsan lehetett haladni a könyvvel, ezért hát másnap ki is olvastam, és hát bevallom, nem gondoltam volna, hogy rögtön az elején beigazolódik az, amelyet a poszt felső soraiban említettem - az a bizonyos pálfordulás. Ugyanis a sztori olyan sokat ígért még az elején, aztán sajnos, amint kiderült az első komolyabb titok, csalódnom kellett. Igaz, ez a csalódás elsősorban személyes okokból táplálkozik, mert vannak dolgok, amiket sem a való életben, sem pedig fikcióban nem szeretek és nem is tudok megérteni. Az már csak hab volt a tortán, hogy végig egy karakter sem volt szimpatikus - nem mintha ez alapvetően baj lenne, hiszen a történet ettől még lehet jó. A negatívumok ellenére is, az írónő jól bemutatta a kisebb települések, zárt közösségekben zajló sz*rkeverést, pletykálást, a mélyen elnyomott indulatokat, vádakat, amik aztán sosem jó helyen vagy időben törnek fel. Ahogy azt sok más esetben is láthattuk (lásd: Született feleségek, Stepfordi feleségek, Wayward Pines, stb.), a kisvárosokban van a legtöbb titok eltemetve, a kedves mosolyok és tökéletes piték mögé.
Mindent összevetve, voltak a történetnek igencsak érdekes pillanatai, amiken érdemes elgondolkodni (öngyilkosság kérdése, pedofilok elítélése a társadalomban, gyerekkori traumák feldolgozása, stb.), és számtalanszor a szívbajt hozta rám (igaz, mind téves riasztás volt, pedig én nagyon reménykedtem, hogy eldurvulnak a dolgok), és ami a legfontosabb, visszarántott a fikciók csodás világába. Az biztos, hogy elolvasom az írónő debütáló könyvét is, csak hogy teljes képet kapjak a stílusáról, de ha az is egyszerolvasós lesz, akkor azt hiszem, búcsút kell vennünk egymástól.
Mindenesetre köszönöm szépen az ajánlást N-nek! (Szeretném majd élőben is megvitatni veled a könyvet, mert igaz, hogy itt pár sort írtam csak róla, de bőven vannak kérdéseim. ^^ ) Ez a könyv megadta nekem a kezdő löketet, hogy újra rendszeresen, rendesen szakítsak időt az olvasásra!
Terry Pratchett & Neil Gaiman: Elveszett próféciák
↪ 11. 03. - 12. 03.
Ó, igen, egy Gaiman könyv mindig gyógyír a lelkemnek! Ismerős történetről van szó, hiszen a belőle készült sorozatot kétszer is láttam - olyan fantasztikus volt. Azt gondoltam, így biztosan gyorsan fogok haladni az olvasásával, és tényleg hiába voltak hosszúak a fejezetek (konkrétan alig vannak), mégis gyorsan lement az a 100 oldal. Lapokon legalább annyira szórakoztató és izgalmas a történet, mint laptopon, és üdítően kevés dologban tér el egymástól a két verzió. Bár már tudom, mi lesz a sztori vége, és nem valószínű, hogy itt nagy változások történnének a mostani és majd a befejezés utáni véleményemben, de izgatottan várom a továbbiakat, már csak azért is, hogy aztán majd összevethessem a sorozattal.
12. 03.
És pont egy hónappal később kiolvastam a könyvet, ami meglepő, de kevésbé tetszett, mint a sorozat. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy Aziraphale és Crowley a gyengéim, és bevallom, arra számítottam, papíron is az ő száluk fog dominálni, akárcsak a sorozatban; azonban ez nem így történt! Olyan szinten keveset kaptunk belőlük, hogy ha nem láttam volna őket a képernyőn, abszolút nem fűzne hozzájuk semmilyen szimpátia, ugyanis egyáltalán nem lehetett megismerni őket és a karakterüket.
Alapvetően viszont 90%-ban megegyeznek a leírtak a sorozattal, de számpmra az sokkal tartalmasabb volt. Nem hiszem, hogy többször elolvasnám, ugyanakkor mindenkinek kötelező, aki szereti Neil Gaimant, vagy tetszett neki a sorozat, vagy mindkettő.
Jennifer Wright: Mi voltunk az elsők
↪ 11. 10. - 11. 10.
Felesleges lett volna ezt a könyvet első száz oldalra bontani, tekintve, hogy alig haladja meg ezt a terjedelmet, ezért hát miután szülinapomra megkaptam, másnap ki is olvastam rögtön. 5 nagyobb témakörre volt bontva a könyv, és minden felmerülő kérdésnek külön oldalt szántak. Tetszett, hogy a helyzetek egyszerűn voltak bemutatva, úgy, hogy azt bárki átérezhette. (lásd: egy tanácstalan levélíró üzenete többek között Kleopátrának, Oona O'Neillnek, Emily Brontenek, Amelia Earhartnak vagy épp Viktória királynőnek - akik aztán készségesen válaszoltak mindenre) Az is pozitívum, hogy a tanácsadás mellett számos történelmi információt megtudhatunk az adott nőről, és tény, hogy a legérdekesebbek kerültek bele a könyvbe, ezért a végére már számos névre rákerestem, és hihetetlen dolgokat tudtam meg. Tehát kellőképpen felhívta a figyelmemet, és emellett persze rengeteg hasznos véleményt is megismerhettem, amikhez most már bármikor visszalapozhatok, ha aktuális lesz.
Ugyanakkor helyenként az egész inkább ment át viccbe, és nem adta át jól a könyv elsődleges témájának lényegét: párkapcsolati tanácsadás. Meg kellett volna találni az aranyközéputat a humorban és a komoly véleménykifejtésben, mert így mindent összevetve, nem ér meg 4000 forintot.
Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból
↪ 11. 10. - 11. 10.
Még semmit sem lehetett hallani erről a könyvről itthon, amikor én már láttam a belőle készült japán filmet. Akkor is nagyon érdekesnek találtam a történetet, de miután elolvastam a nyomtatott verziót, egyszerűen véglegesen beleszerettem a sztoriba. 100%-osan azonosulni tudtam a főszereplővel és gondolataival, érzéseivel, és bevallom őszintén, végig sírtam az egészet. Bátran állíthatom, könyv még nem volt rám ilyen hatással. Ezért hát nem is csoda, hogy rögtön tudtam, 2019-es kedvenceim közé is felkerült, valamint életem legjobb olvasmányai közé. Mélyen elgondolkodtató, lassú folyású, mégis gyorsan lehet vele haladni, és az ember olyan szinten magába néz, hogy az hihetetlen. Szívből ajánlom mindenkinek - főleg azoknak, akiket olyan érzékenyen érint a halál témája, mint engem.
Alex Michaelides: Néma tanú
↪ 11. 11. - 11. 22.
Néha megesik velem, hogy nem a borító, hanem a fülszöveg alapján választok olvasmányt, és ebben az esetben is erre volt példa. Emellett a rövid fejezetek is megnyerőek voltak, így hát bizakodva kezdtem el a könyvet, amit sajnos eddig az első 100 oldalban nem nagyon tudtam átérezni. Már az elején sem volt szimpatikus egy karakter sem, túlságosan érződik rajtuk a... könyviség? Valahogy nem tudom őket elképzelni, nem tudom magamat odaérezni. És sajnos még elmagyarázni sem tudom ezt rendesen. Viszont, ami nagyobb baj, hogy nem valószínű, hogy ez meg fog változni, ha már most ennyire erőltetettnek érzem az egészet, de reménykedjünk a legjobbakban.
11. 22.
Nos, sajnos megmaradtam a véleményemnél. Nem tudtam átérezni a sztorit, a hangulat, aminek elvileg vérfagyasztónak kellett volna lennie, egyáltalán nem jött át, és olyan érdektelen volt számomra az a 336 oldal, hogy már most nehezen emlékszek vissza rá, hogy mi is lett a végkimenetel. Nem hagyott bennem maradandó nyomot, sőt, inkább meg sem kellett volna venni, de legalább ezt is letudtuk.
És ennyi lett volna a november, pár száz oldalon át. Nem tagadom, nagyobb teljesítményre számítottam magamtól, hiszen minimum 6 könyvet szerettem volna kiolvasni, de így ez a cél decemberre tolódik. Akkor viszont jóval könnyebb lesz olvasni az imádott téli szünet miatt, úgyhogy nagyon valószínű, hogy decemberben is elkalauzollak Titeket az éppen forgatott könyveim közé.
Remélem, hogy tetszett nektek ez a kis utazás, és ha igen, tartsatok velem legközelebb is! Goodbye November, Hello December!
Amber
↪ 11. 01. - 11. 02.
Egy látszólag békés angol településre kerülünk, ahol bár minden gyönyörű, érezhetően valami nem stimmel. Nem is a levegőben lehet érezni, sokkal inkább az ominózus folyóban, amit - ahogy azt sokan elmondják - mindenhonnan lehet látni, mindegy merre néz az ember. Nel Abbott testét is itt találják meg, ezzel pedig nem csak egy hulla került felszínre, hanem megannyi elfojtott sérelem és indulat is. Látszólag senkit sem hat meg igazán a nő halála, csak lányát, de még a húga is keserédesen gondol vissza Nelre. A konfliktusok fokozódnak nem csak a város lakóinak körén belül, de a két megmaradt hozzátartozó között is, akik sosem álltak közel egymáshoz. Az pedig, hogy ez hova fog vezetni, még én magam sem tudom, de bizakodva várom.11. 01.
Drága N ajánlotta nekem ezt a könyvet, ami már ezer éve arra vár, hogy elkezdjem, és ez a hónap első napján meg is történt. Stílszerűen a kádban fekve csaptam fel, és nem túlzok, amikor azt írom, 2 óra egy szempillantás alatt ment el, az oldal számokat pedig csak 80 körül kezdtem nézegetni. A rövid fejezetek (a gyengéim) lehetővé tették, hogy maximálisan elmerüljek a sztoriban, a tartalmuknak és hosszúságuknak köszönhetően pedig tipikusan azok közé sorolható, amik mindig felcsigáznak annyira, hogy elhagyja a szádat az a bizonyos "csak még egy fejezetet". Tehát a lapok peregtek a kezemben, igaz, én személy szerint jobban kedvelem a puha fedelű könyveket, ezért kicsit kényelmetlen volt tartani, de ez semmit sem von le a történet értékéből; aminek köszönhetően ismét úgy érzem, élek, hiszen olyan rég (vagy legalábbis úgy tűnik, hogy rég) olvastam már fikciót, hát még jót (vagy legalábbis ennyire magába szippantót). Az írónőről amúgy hallottam hideget és meleget is, ezért félőn vágtam bele a könyvbe, főleg, hogy ez a második, amit írt, de számomra az első. Mindenesetre, eddig azt mondom, mehet tovább.
11. 02.
Ahogy azt már korábban is említettem, a rövid fejezeteknek hála iszonyatosan gyorsan lehetett haladni a könyvvel, ezért hát másnap ki is olvastam, és hát bevallom, nem gondoltam volna, hogy rögtön az elején beigazolódik az, amelyet a poszt felső soraiban említettem - az a bizonyos pálfordulás. Ugyanis a sztori olyan sokat ígért még az elején, aztán sajnos, amint kiderült az első komolyabb titok, csalódnom kellett. Igaz, ez a csalódás elsősorban személyes okokból táplálkozik, mert vannak dolgok, amiket sem a való életben, sem pedig fikcióban nem szeretek és nem is tudok megérteni. Az már csak hab volt a tortán, hogy végig egy karakter sem volt szimpatikus - nem mintha ez alapvetően baj lenne, hiszen a történet ettől még lehet jó. A negatívumok ellenére is, az írónő jól bemutatta a kisebb települések, zárt közösségekben zajló sz*rkeverést, pletykálást, a mélyen elnyomott indulatokat, vádakat, amik aztán sosem jó helyen vagy időben törnek fel. Ahogy azt sok más esetben is láthattuk (lásd: Született feleségek, Stepfordi feleségek, Wayward Pines, stb.), a kisvárosokban van a legtöbb titok eltemetve, a kedves mosolyok és tökéletes piték mögé.
Mindent összevetve, voltak a történetnek igencsak érdekes pillanatai, amiken érdemes elgondolkodni (öngyilkosság kérdése, pedofilok elítélése a társadalomban, gyerekkori traumák feldolgozása, stb.), és számtalanszor a szívbajt hozta rám (igaz, mind téves riasztás volt, pedig én nagyon reménykedtem, hogy eldurvulnak a dolgok), és ami a legfontosabb, visszarántott a fikciók csodás világába. Az biztos, hogy elolvasom az írónő debütáló könyvét is, csak hogy teljes képet kapjak a stílusáról, de ha az is egyszerolvasós lesz, akkor azt hiszem, búcsút kell vennünk egymástól.
Mindenesetre köszönöm szépen az ajánlást N-nek! (Szeretném majd élőben is megvitatni veled a könyvet, mert igaz, hogy itt pár sort írtam csak róla, de bőven vannak kérdéseim. ^^ ) Ez a könyv megadta nekem a kezdő löketet, hogy újra rendszeresen, rendesen szakítsak időt az olvasásra!
Terry Pratchett & Neil Gaiman: Elveszett próféciák
↪ 11. 03. - 12. 03.
Az Antikrisztus 11 éves korában ráébred erejére és eljön az Armageddon, melynek során az angyalok és a démonok végre összemérhetik erejüket, és eldől, kié lesz a világ. Aziraphale és Crowley azonban megmaradna békében, saját feletteseik könnyed kijátszásával, hogy normálisan élhessék angyal-illetve démon életüket, a legemberibb módon. Ezért mindent megtesznek, hogy megakadályozzák a világvégét, és találkoznak többek között boszorkányokkal (és a rájuk vadászó emberekkel), sátánistákkal, gyerekekkel, kutyákkal (pontosabban egy fontosabb kutyával), paintballozó kollégákkal, folyton számonkérő démonokkal és angyalokkal, mi pedig, követve a történetüket jókedvvel és kalandokkal paktálhatunk le.11. 03.
Ó, igen, egy Gaiman könyv mindig gyógyír a lelkemnek! Ismerős történetről van szó, hiszen a belőle készült sorozatot kétszer is láttam - olyan fantasztikus volt. Azt gondoltam, így biztosan gyorsan fogok haladni az olvasásával, és tényleg hiába voltak hosszúak a fejezetek (konkrétan alig vannak), mégis gyorsan lement az a 100 oldal. Lapokon legalább annyira szórakoztató és izgalmas a történet, mint laptopon, és üdítően kevés dologban tér el egymástól a két verzió. Bár már tudom, mi lesz a sztori vége, és nem valószínű, hogy itt nagy változások történnének a mostani és majd a befejezés utáni véleményemben, de izgatottan várom a továbbiakat, már csak azért is, hogy aztán majd összevethessem a sorozattal.
12. 03.
És pont egy hónappal később kiolvastam a könyvet, ami meglepő, de kevésbé tetszett, mint a sorozat. Aki ismeri a történetet, tudja, hogy Aziraphale és Crowley a gyengéim, és bevallom, arra számítottam, papíron is az ő száluk fog dominálni, akárcsak a sorozatban; azonban ez nem így történt! Olyan szinten keveset kaptunk belőlük, hogy ha nem láttam volna őket a képernyőn, abszolút nem fűzne hozzájuk semmilyen szimpátia, ugyanis egyáltalán nem lehetett megismerni őket és a karakterüket.
Alapvetően viszont 90%-ban megegyeznek a leírtak a sorozattal, de számpmra az sokkal tartalmasabb volt. Nem hiszem, hogy többször elolvasnám, ugyanakkor mindenkinek kötelező, aki szereti Neil Gaimant, vagy tetszett neki a sorozat, vagy mindkettő.
Jennifer Wright: Mi voltunk az elsők
↪ 11. 10. - 11. 10.
Gazdagon illusztrált könyv, rövid, lényegre törő, humoros sorokkal, melyek a párkapcsolat különböző rétegeiben - esküvő, szingliség, flörtölés, stb. - felmerülő problémákat próbálja valamelyest megoldani híres nők példáján keresztül.11. 10.
Felesleges lett volna ezt a könyvet első száz oldalra bontani, tekintve, hogy alig haladja meg ezt a terjedelmet, ezért hát miután szülinapomra megkaptam, másnap ki is olvastam rögtön. 5 nagyobb témakörre volt bontva a könyv, és minden felmerülő kérdésnek külön oldalt szántak. Tetszett, hogy a helyzetek egyszerűn voltak bemutatva, úgy, hogy azt bárki átérezhette. (lásd: egy tanácstalan levélíró üzenete többek között Kleopátrának, Oona O'Neillnek, Emily Brontenek, Amelia Earhartnak vagy épp Viktória királynőnek - akik aztán készségesen válaszoltak mindenre) Az is pozitívum, hogy a tanácsadás mellett számos történelmi információt megtudhatunk az adott nőről, és tény, hogy a legérdekesebbek kerültek bele a könyvbe, ezért a végére már számos névre rákerestem, és hihetetlen dolgokat tudtam meg. Tehát kellőképpen felhívta a figyelmemet, és emellett persze rengeteg hasznos véleményt is megismerhettem, amikhez most már bármikor visszalapozhatok, ha aktuális lesz.
Ugyanakkor helyenként az egész inkább ment át viccbe, és nem adta át jól a könyv elsődleges témájának lényegét: párkapcsolati tanácsadás. Meg kellett volna találni az aranyközéputat a humorban és a komoly véleménykifejtésben, mert így mindent összevetve, nem ér meg 4000 forintot.
Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból
↪ 11. 10. - 11. 10.
Főhősünknek már nem sok ideje van hátra, emiatt pedig akarva akaratlanul is elmereng eddigi életéről, hogy milyen volt az anyja elvesztése, az első szerelme, az első igaz barátja, az első háziállata - ami nem más, mint egy macska. De ahhoz, hogy mindezek értékére és lényegére ráébredjen, üzletet köt az Ördöggel. Miután egyre több dolgot veszít el az alku miatt, rájön, hogy a legkisebb dolgoknak is nagy jelentőségük van, és hamar elfogadja a halál szomorú, ugyanakkor békés jelenlétét ebben a világban.11. 10
Még semmit sem lehetett hallani erről a könyvről itthon, amikor én már láttam a belőle készült japán filmet. Akkor is nagyon érdekesnek találtam a történetet, de miután elolvastam a nyomtatott verziót, egyszerűen véglegesen beleszerettem a sztoriba. 100%-osan azonosulni tudtam a főszereplővel és gondolataival, érzéseivel, és bevallom őszintén, végig sírtam az egészet. Bátran állíthatom, könyv még nem volt rám ilyen hatással. Ezért hát nem is csoda, hogy rögtön tudtam, 2019-es kedvenceim közé is felkerült, valamint életem legjobb olvasmányai közé. Mélyen elgondolkodtató, lassú folyású, mégis gyorsan lehet vele haladni, és az ember olyan szinten magába néz, hogy az hihetetlen. Szívből ajánlom mindenkinek - főleg azoknak, akiket olyan érzékenyen érint a halál témája, mint engem.
Alex Michaelides: Néma tanú
↪ 11. 11. - 11. 22.
Egy festőnő, aki látszólag teljes harmóniában él szintén művész férjével, egyik este brutálisan ráront párjára, arcon lövi többször is, majd soha többé nem szólal meg. Bezárják a The Groove-ba, ahol hozzá hasonló embereket kezelnek, orvosa pedig Theo lesz, aki szinte már rögeszmésen segíteni akar a nőnek. Alicia naplóján és Theo visszaemlékezésein keresztül szépen lassan feltárulnak előttünk a nyomasztó múlt titkai.11. 11.
Néha megesik velem, hogy nem a borító, hanem a fülszöveg alapján választok olvasmányt, és ebben az esetben is erre volt példa. Emellett a rövid fejezetek is megnyerőek voltak, így hát bizakodva kezdtem el a könyvet, amit sajnos eddig az első 100 oldalban nem nagyon tudtam átérezni. Már az elején sem volt szimpatikus egy karakter sem, túlságosan érződik rajtuk a... könyviség? Valahogy nem tudom őket elképzelni, nem tudom magamat odaérezni. És sajnos még elmagyarázni sem tudom ezt rendesen. Viszont, ami nagyobb baj, hogy nem valószínű, hogy ez meg fog változni, ha már most ennyire erőltetettnek érzem az egészet, de reménykedjünk a legjobbakban.
11. 22.
Nos, sajnos megmaradtam a véleményemnél. Nem tudtam átérezni a sztorit, a hangulat, aminek elvileg vérfagyasztónak kellett volna lennie, egyáltalán nem jött át, és olyan érdektelen volt számomra az a 336 oldal, hogy már most nehezen emlékszek vissza rá, hogy mi is lett a végkimenetel. Nem hagyott bennem maradandó nyomot, sőt, inkább meg sem kellett volna venni, de legalább ezt is letudtuk.
---
Remélem, hogy tetszett nektek ez a kis utazás, és ha igen, tartsatok velem legközelebb is! Goodbye November, Hello December!
Amber
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése