Emlékszik még bárki is, hogy én valaha beígértem egy ilyen posztot? Naná, hogy nem, hiszen az még kb. április elsején volt, tehát régen, és nem csodálkoznék, ha mindenki tréfának tudta volna be. De talán pont ez a meglepetés ebben az egészben, hogy ettől függetlenül tartottam magamat a kijelentésemhez, és lám, itt van az összegzés egy-két sorozatról (és filmről), amiket végignéztem fél év alatt. ↷
Igazából a kalandunk a 100 Days My Prince-szel kezdődne, ha azt nem télen fejezetem volna be, illetve, ha nem pont az vezetett volna el ahhoz a történethez, amivel most indítani fogok. Ugyanis egy bizonyos Kim Sun Ho annyira megtetszett a történelmi drámában, hogy további szerepei után kutatva felfedeztem a Strongest Deliverymant (2017), amit egészen az utolsó pár részig nagy kedvencemnek tartottam, csak aztán elindult minden a lejtőn. De, hogy ne rögtön a negatívumokkal kezdjem, a történet szerintem alapvetően különleges, olyan, ami után más szemmel tekint az ember azokra a munkásokra, akiket elsőre talán észre sem veszünk. Choi Kang Soo ételfutárként dolgozik Szöul szerte, de sehol sem marad hosszabb ideig. Aztán bizonyos tényezők és emberek miatt (lásd egy lány felbukkanása, aki még nála is keményebben dolgozik, illetve egy barát baleseti ügyének saját kezű felgöngyölítése) mégis leragad egy helyen, értelemszerűen ez a körzet lesz tehát a színhely, ahol aztán a sorozat letol 16 részt.
Ha már a koordinátákról van szó, ez a közeg, azaz az utcák, az egymás mellett békésen megférő éttermek, és az egyértelműen bemutatott különbségek a gazdag és a szegényebb rétegek között kifejezetten tetszettek, reálisan ábrázolta a valódi körülményeket, amiket mondjuk mi, elvakult Ázsia rajongók (no offense) nem feltétlen vagyunk hajlandóak észrevenni. A karakterek többségének a véleménye is elárulja, milyen helyzetben vannak a kevésbé tehetősek, és nem köntörfalaznak arról, milyen is az élet valójában, ha nincs pénzed. Ez a fajta őszinteség amolyan üdítő pofonvágással volt egyenlő számomra.
Sőt, ahogy mondtam, az utolsó pár részig még egyes szereplők is azok voltak; Kim Sun Ho-tól Oh Jin Gyu-ként nem is vártam többet. Ő játssza a tehetős srácot, aki még hírből sem ismeri az igazi munkát, szórakozni és pénzt költeni tud csak. Beszólásai miatt érdemes volt várni a jeleneteit, bár ezekből sajnos (na meg az ő love stroryjából) jóval kevesebb volt, mint azt szerettem volna. Egyébként tökéletesen egészült ki a jelleme Go Kyung Pyo, azaz Kang Soo oldalán, öröm volt nézni a barátságuk kialakulását, válságba kerülését (jó, azt annyira nem), illetve rendbe jöttét.
Női oldalon már kevésbé voltam elragadtatva. Chae Soo Bin, avagy Lee Dan Ah, a független, erős lány, akinek egyetlen vágya, hogy örökre eljöjjön Koreából először még érdekes személyiség volt, a későbbiekben egyre több kivetni valót hagyott maga után. Az élet cinikussá tette, ami olyan szinten elhatalmasodott rajta, hogy csapnivaló barátként és még rosszabb barátnőként viselkedik. Akarva, akaratlanul tökéletes agresszív sündisznóvá vált, és bár az ő hátterébe is nyerünk betekintést, ettől még képtelen voltam felfogni, hogy akárcsak egy egyszerű mosolyra miért kell máris leütnie a másikat. (Főleg, hogy a sokadik eset után ez már viccesnek sem számított.) Érzelmileg gyerekes és instabil, konkrét fejlődésképtelenség a múlt sebeihez való ragaszkodása miatt, kapcsolatkialakítás szempontjából meg egy totális csődtömeg.
Go Won Hee Lee Ji Yoon-ként máris jobban tetszett; már csak pénzes szülei miatt is sejthetjük, hogy ő lesz Oh Jin Gyu párja, ugyanakkor ő valamivel nyitottabb a szegényebbek világára. Nehezen ugyan, de képes alkalmazkodni, és furcsa viselkedése ellenére megvan a magához való esze. Románca Kim Sun Ho-val százszor jobb volt, mint a két másik főszereplőé, és minden egyes pillanatuk mosolyt csalt az arcomra.
Viszonylag lassan indultak be a dolgok a Strongest Deliverymanben, de végül is szép emlékekkel váltam el tőle, a történet pedig azóta is a szívemben él, mert imádtam az ost-ot, főleg azt a dalt, amit maga Go Kyung Pyo adott elő - sokkal családiasabbá varázsolta a hangulatot, de hát ez így volt helyén, hiszen általában (és ez itt sem volt másképp) a kis emberek gyakrabban fognak össze, hogy együtt segítsék egymást. Mivel maga a főszereplő, Kang Soo volt ennek a két lábon járó példája, az a 16 rész rengeteg érdekes erkölcsi kérdést is feszegetett néha a hűségről, a barátságról, máskor az önfeláldozásról vagy a kitartásról. Na meg arról, hogy sem lelkileg, sem pedig fizikailag nem szabad feladnunk soha, és hogy az "élj jó emberként" felszólításhoz néha nem egyszerű tartanunk magunkat.
7,5/10Ezután jött a Life on Mars (2018), amibe első nagy kedvencem, Jung Kyung Ho miatt "vágtam bele a fejszémet", egyáltalán nem megbánva. A történet egy brit sorozat alapján készült, és amúgy némileg köze van David Bowie azonos című dalához, de ez csak plusz.
Han Tae Joo nyomozó, aki egy ügy miatt kómába esik, és valahogy visszakerül napjainkból 1988-ba. Itt csatlakozik be egy rendőrkapitányságra, ahol aztán további eseteket kell megoldania, hogy közelebb jusson a valódi életében fennálló ügyhöz. Ez lenne a váz.
Emellé még kapunk egy csomó jó karaktert, akiket seperc alatt megszerethetünk; itt van például Go Ah Sung, mint Yoon Na Yeong, a női rendőr, akivel Tae Joo érkezéséig nem nagyon bánnak tisztelettel, és inkább amolyan pincérnői feladatokat lát el a többiek számára, mintsem nyomozást az oldalukon. Az ő helyzetének a változása volt az egyik legjobb folyamat a sorozatban, szívet melengető volt látni, ahogy egyre inkább belevonódik az ügyekbe (mármint nyomozóként, naná), és mindig képes valamit észrevenni, amire még Tae Joo sem figyelt fel, pedig ő aztán igazi csodabogár a csapatban. Mindig is szerettem az abból fakadó poénokat, hogy x karakter egy valamivel visszamaradottabb világba kerül, ahol aztán a többiek néznek rá nagyokat az olyan kifejezések kiejtésétől, ami ma már nem újdonság. Pontosan ez történt itt is, ugyanis Tae Joot egyszerre röhögik ki és furcsállják, amikor modern nyomozási technikákat akar alkalmazni, melyek akkor még nem is létezhettek. (Amúgy jövőbeli főhősünket is meglepi egy-két dolog, a TV-n és a telefonon például állandóan kiakad, így ez a furcsa érzés nem csak új barátjait járja át, valahányszor valami saját korához nem illő dologról van szó.) Park Sung Woong, alias Kang Dong Cheol a főnöke, így tehát leginkább ő az, aki viccet csinál a futurisztikusnak hangzó kifejezésekből. Kettejük kapcsolata egyébként egy igazán jó barátságot mutat be, idővel tökéletes párossá csiszolódnak össze. Amúgy itt van még Lee Yong Ki (Oh Dae Hwan) és Jo Nam Shik (Noh Jung Hyun) is, akiket nem lehet elfelejteni, mert időről időre megkapják a nekik járó csillogást, ezzel is hozzáfűzve a sorozatot a nézők szívéhez.
A helyszín jó, korszerű és élethű. Kellően meg van alapozva történelmileg is, így sokat hallhattunk a '88-as Olimpiáról, és láthatjuk a 2018-as helyszínek "eredeti" változatait is. (Még a színvilágon is lehetett látni a különbséget a régi és az új korok között.) A sztori csavaros, izgalmas, az apró nyomozások is vezetnek valahova, a befejezés pedig elgondolkodtató, és reményt ad egy új évadra is. Szerelmi szálak csak elvétve bukkannak fel, amiért hálás voltam, mert szerintem sem fért volna bele az alaptörténetbe, így romantikára éhezők ebben nem feltétlen találják meg azt, amit keresnek - persze, kivéve, ha olyanok, mint én, aki a bolhából is elefántot csinál (általában ugye egy jó nagy, meleg elefántot), és képes a meg nem született jeleneteket papírra/monitorra vinni. Na, az olyanok viszont belegondolhatnak a sztoriba amit csak akarnak. :)
Hong Do Hee (Ra Mi Ran), Kim Jung Hye (Lee Yo Won) és Lee Mi Sook (Myung Se Bin) három nő, akik különböző (mégis valahogy szépen-lassan összekapcsolódó) problémákkal küzdenek. Do Hee keményen dolgozó asszony, aki arra áldozza az életét, hogy gyerekeinek jó jövőt biztosíthasson, ám fiát egyfolytában terrorizálják pénztelensége miatt, ez pedig elkeseredett lépésekre szánja az anyát. Jung Hye gazdag, megvan mindene, kivéve, hogy nem születhet gyereke, ez pedig mélyen bántja. Ugyanakkor, a családi cégnek kell az örökös, ezért a férje a házukba hozza a törvénytelen fiát, amitől Jung Hye érthetően bosszút akar állni. Mi Sook szintén a párját büntetné meg - igaz, ő a legszerényebb, nehezen veszi rá magát a cselekvésre, de a végére ez is megváltozik -, amiért az mindig leissza magát és bántalmazza őt meg a lányát. Mivel gyerekeik (vagy nevelt gyerekeik) ugyanabba az iskolába járnak, így az élet ezt a három nőt is hamarosan összehozza, és Jung Hye, aki a legvérszomjasabbnak tűnik, ámde az egyik legártalmatlanabb, vezetésével megalakítják a Bosszúállók Klubját, hogy végre rendesen igazságot szolgáltassanak.
Viszont mindezt biztonságos keretek között, ahogy azt ki is kötötték még a találkáik legelején. Erre én csak legyintettem, hogy á, úgyis bedurvulnak majd a dolgok, de nem! Valóban minden olyan tisztességesen és igazságosan lett lerendezve, hogy konkrétan készültem feladni magamat a rendőrségen, mivel én rögtön a gyilkosságot láttam megoldásnak. Igaz, a cselekmény lassan indul be, sok idő telik el, mire a szereplőknek komolyan elegük lesz, és valóban tesznek is azért, hogy változást hozzanak a saját és egymás életébe. Viszont egy teljes, kerek egész, hol megható, hol felemelő, de mindig inspiráló sorozat, ami minden nőnemű nézőnek elnyerheti a tetszését.
9/10Mindenféle érelemben meglepetés volt számomra az Avengers Social Club (2017), aminek a leírása+plakátja alapján egy amolyan pszichotrillert képzeltem el 12 részben, ahol vérszomjas nők támadnak a férjeikre. Ez nem spoiler, hiszen szinte már az első részből kiderült, hogy ez bizony nem így volt, nem így van, és nem is lesz így. Ettől függetlenül a székbe voltam szögezve, és hát nem ez a lényeg? Sokszor falra másztam tőle ugyan, de legalább annyira meg is nevettetett, és a három főhősnő miatt nem egyszer a szívem is megsajdult, amilyen helyzetekbe kerültek.
Hong Do Hee (Ra Mi Ran), Kim Jung Hye (Lee Yo Won) és Lee Mi Sook (Myung Se Bin) három nő, akik különböző (mégis valahogy szépen-lassan összekapcsolódó) problémákkal küzdenek. Do Hee keményen dolgozó asszony, aki arra áldozza az életét, hogy gyerekeinek jó jövőt biztosíthasson, ám fiát egyfolytában terrorizálják pénztelensége miatt, ez pedig elkeseredett lépésekre szánja az anyát. Jung Hye gazdag, megvan mindene, kivéve, hogy nem születhet gyereke, ez pedig mélyen bántja. Ugyanakkor, a családi cégnek kell az örökös, ezért a férje a házukba hozza a törvénytelen fiát, amitől Jung Hye érthetően bosszút akar állni. Mi Sook szintén a párját büntetné meg - igaz, ő a legszerényebb, nehezen veszi rá magát a cselekvésre, de a végére ez is megváltozik -, amiért az mindig leissza magát és bántalmazza őt meg a lányát. Mivel gyerekeik (vagy nevelt gyerekeik) ugyanabba az iskolába járnak, így az élet ezt a három nőt is hamarosan összehozza, és Jung Hye, aki a legvérszomjasabbnak tűnik, ámde az egyik legártalmatlanabb, vezetésével megalakítják a Bosszúállók Klubját, hogy végre rendesen igazságot szolgáltassanak.
Viszont mindezt biztonságos keretek között, ahogy azt ki is kötötték még a találkáik legelején. Erre én csak legyintettem, hogy á, úgyis bedurvulnak majd a dolgok, de nem! Valóban minden olyan tisztességesen és igazságosan lett lerendezve, hogy konkrétan készültem feladni magamat a rendőrségen, mivel én rögtön a gyilkosságot láttam megoldásnak. Igaz, a cselekmény lassan indul be, sok idő telik el, mire a szereplőknek komolyan elegük lesz, és valóban tesznek is azért, hogy változást hozzanak a saját és egymás életébe. Viszont egy teljes, kerek egész, hol megható, hol felemelő, de mindig inspiráló sorozat, ami minden nőnemű nézőnek elnyerheti a tetszését.
7,5-8/10
Sajnos a One More Happy Endingről (2016) már nem tudok ilyen jókat nyilatkozni. Konkrétan nem ajánlom ezt a sorozatot senkinek sem, de kellett ebbe a felsorolásba, hogy lássátok, nem vagyok vajszívű. És amúgy ebben is Jung Kyung Ho az egyik főszereplő, csak hogy értésétek, miért is néztem végig akkor, ha egyáltalán nem tetszett.
A legjobban úgy tudnám körbeírni ezt a sorozatot, hogy egy 16 vagonos cringe vonat, amiről nincs leszállás. Talán csak velem volt a baj, nem tudom, mire számítottam egy romantikus központú történettől, de őszintén felidegesített, hogy egyeseknek annyi életük sincs, hogy ne tudjanak a múltban elkövetett hibáiktól és a nem létező szerelmi életüktől elszakadni egy percre sem. Alapvetően értem én, házas, elvált és szingli nőkről van szó, akik valaha idolok voltak, aztán szépen eltűntek a süllyesztőben, és még a párkapcsolattal is bajaik vannak. De ez akkor sem jogosít fel arra, hogy egy 12 éves gyerek szintén legyél, és belezúgj minden srácba, aki szembe jön veled. A főszereplő Han Mi Mo (már a neve is idegesített), azaz Jang Na Ra saját magát is egy "aranyhalnak" titulálta, amiért így viselkedik, de érdekes módon ez egyáltalán nem zavarta, és gondtalanul folytatta tulajdonképpen a plátói-prostituált életét. Volt idol társai, Baek Da Jong (Yoo Da In), Go Dong Mi (Yoo In Na) és Hong Ae Ran (Seo In Young) pedig tökéletesen illenek hozzá, ugyanis ők is ilyenek. Na jó, személyes kedvencem (nem, nem Kyung Ho, ezúttal) Da Jong volt, és a sorozat végére inkább ő lett az, aki miatt még egyáltalán leültem a Sorozatbarát elé. De alapvetően ezek a nők aztán nem testesítették meg számomra az igazi barátságot. Erőszakosak egymással, önzőek, csak magukkal foglalkoznak, és mindössze a sajnálkozásban képesek ösztönözni a másik felet/feleket.
Kyung Ho, mint Song Soo Hyeok nem volt vészes, karaktere korrekt volt, inkább az zavart, hogy nem volt annyi hangsúly fektetve a fiára, aki emiatt néha díszletté fejlődött vissza, amolyan kiegészítő lett belőle, mondván, hogy ő az erős, egyedülálló apa egyszem fiacskája. Hát, nem sikerült ennek a fontosságát átéreznem.
Ahogy az egyedülállóság kérdése is szörnyen át volt formálva. Talán a legkeményebben próbálkozó karakterünk Dong Mi volt, aki még Mi Mo-nál is rosszabb. Szerepéhez hasonlóval már találkoztam a Secret Queen Makers-ben, ahol - mondjon akárki akármit - tulajdonképpen az volt a lényeg, hogy, ha nem sminkeled magad, nem lesz senkid. Dong Mi is egy olyan nő volt, aki látszólag nem törődött a külsejével, pedig ez nem így volt, csak más stílust képviselt. Nem bírom felfogni, a göndör haj és a szemüveg miért tenne bárkit is taszítóvá, én személy szerint semmi kivetnivalót nem láttam a megjelenésében. Számomra a személyisége csúfította meg, amiatt imádkoztam, hogy azért se legyen senkije. Lehet, hogy viccnek szánták ezt az egészet, ilyen rút kiskacsa-dolognak, de én őszintén azt gondolom, hogy ez sértő. Az igazi szépség és szerethetőség nem a megjelenésben rejlik. De erről már számtalanszor beszéltem.
A legjobban úgy tudnám körbeírni ezt a sorozatot, hogy egy 16 vagonos cringe vonat, amiről nincs leszállás. Talán csak velem volt a baj, nem tudom, mire számítottam egy romantikus központú történettől, de őszintén felidegesített, hogy egyeseknek annyi életük sincs, hogy ne tudjanak a múltban elkövetett hibáiktól és a nem létező szerelmi életüktől elszakadni egy percre sem. Alapvetően értem én, házas, elvált és szingli nőkről van szó, akik valaha idolok voltak, aztán szépen eltűntek a süllyesztőben, és még a párkapcsolattal is bajaik vannak. De ez akkor sem jogosít fel arra, hogy egy 12 éves gyerek szintén legyél, és belezúgj minden srácba, aki szembe jön veled. A főszereplő Han Mi Mo (már a neve is idegesített), azaz Jang Na Ra saját magát is egy "aranyhalnak" titulálta, amiért így viselkedik, de érdekes módon ez egyáltalán nem zavarta, és gondtalanul folytatta tulajdonképpen a plátói-prostituált életét. Volt idol társai, Baek Da Jong (Yoo Da In), Go Dong Mi (Yoo In Na) és Hong Ae Ran (Seo In Young) pedig tökéletesen illenek hozzá, ugyanis ők is ilyenek. Na jó, személyes kedvencem (nem, nem Kyung Ho, ezúttal) Da Jong volt, és a sorozat végére inkább ő lett az, aki miatt még egyáltalán leültem a Sorozatbarát elé. De alapvetően ezek a nők aztán nem testesítették meg számomra az igazi barátságot. Erőszakosak egymással, önzőek, csak magukkal foglalkoznak, és mindössze a sajnálkozásban képesek ösztönözni a másik felet/feleket.
Kyung Ho, mint Song Soo Hyeok nem volt vészes, karaktere korrekt volt, inkább az zavart, hogy nem volt annyi hangsúly fektetve a fiára, aki emiatt néha díszletté fejlődött vissza, amolyan kiegészítő lett belőle, mondván, hogy ő az erős, egyedülálló apa egyszem fiacskája. Hát, nem sikerült ennek a fontosságát átéreznem.
Ahogy az egyedülállóság kérdése is szörnyen át volt formálva. Talán a legkeményebben próbálkozó karakterünk Dong Mi volt, aki még Mi Mo-nál is rosszabb. Szerepéhez hasonlóval már találkoztam a Secret Queen Makers-ben, ahol - mondjon akárki akármit - tulajdonképpen az volt a lényeg, hogy, ha nem sminkeled magad, nem lesz senkid. Dong Mi is egy olyan nő volt, aki látszólag nem törődött a külsejével, pedig ez nem így volt, csak más stílust képviselt. Nem bírom felfogni, a göndör haj és a szemüveg miért tenne bárkit is taszítóvá, én személy szerint semmi kivetnivalót nem láttam a megjelenésében. Számomra a személyisége csúfította meg, amiatt imádkoztam, hogy azért se legyen senkije. Lehet, hogy viccnek szánták ezt az egészet, ilyen rút kiskacsa-dolognak, de én őszintén azt gondolom, hogy ez sértő. Az igazi szépség és szerethetőség nem a megjelenésben rejlik. De erről már számtalanszor beszéltem.
3/10
Ezután a mélypont után megrekedtem a sorozatokkal, már ami az ázsiai részleget illeti, ugyanis ekkortájt rákaptam a Shameless-re, az American Gods-ra, a Good Omens-re, az Into the Badlands-re és a Series of Unfortunate Events-re, amik elsodortak egy másik irányba. Ezekről most nem ejtenék több szót (de az Into the Badlands-ről lehet írok majd egy egész posztot valamikor), tartsuk meg egyelőre továbbra is a koreai vonalat.
A következő alkotás pedig, ami beleillik ebbe a halmazba, az a Method (2017). Egy majdnem másfél órás filmről lenne szó, melyben a korábban már említett Park Sung Woong játssza a főszerepet Jae Ha-ként, oldalán Oh Seung Hoon-nal, aki Yeong Woo bőrébe bújt. Ne kerülgessük a forró kását, meleg témájú filmről van szó, és a történet erről a két férfiról szól, akik egy színházi darab forgatása közben egymásba szeretnek. Jae Ha régi, elismert színész, felesége van és boldog. Yeong Woo fiatal idol, akinek el kellett vállalnia ezt az egészet, hogy még híresebb és kedveltebb legyen - ugye ez már ismerős a kpop világából. Egyikőjük sem kedveli nagyon a másikat, mégis kialakul egy kötelék, és mivel szerepükben is vonzalom van köztük, ezért így lesz ez a való világban is. Ám nem tudhatjuk, ki mennyire gondolja ezt komolyan, a film az orrunknál fogva vezet minket, és mintha csak egy Joanne Harris könyvben lennénk, fogalmunk sincs, mi igaz, és mi nem - arról nem is beszélve, hogy a szereplők környezete hogyan reagál minderre, ami mindig érdekes kérdés, ha melegekről van szó. Lélegzetelállító, lassú, de ütős darab, amit imádtam, Sung Woong pedig véglegesen a kedvenceim közé került, mindenképpen figyelni fogom a munkásságát.
A Method-ot elsősorban azoknak ajánlom, akik nem botránkoznak meg az azonos neműek közti kapcsolaton, de szerintem bárkinek jó szórakozás lehet, aki szereti az elgondolkodtatós, kicsit lassabb folyású és enyhén borús filmeket. Most, hogy jön az ősz, a hangulat pont megvan hozzá, és egy olyan estére, amikor valami újjal akarunk megismerkedni a nyugati filmek után, biztosan jó választás.
Ezt a film elején is elmondták, és én is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bármennyire is viccesek a helyzetek, amiket a vásznon láthatunk, valójában ezek tényleg jelen vannak Koreában. A nyugdíj rendszere nem tökéletes, nehéz egyedül is megélni, hát még gyerekekkel és unokákkal, a bűnözés ezért elég gyakori. Ezek mellett pedig szereplőinknek maguknak is megvan a saját indokuk, amiért annyira vágynak egy igazi nyaralásra.
De persze, ettől még nem kell elkomorodni, elég, ha csak elgondolkodunk, vajon imádott országunk tényleg annyira jó, mint azt hisszük? Mindenki elvágyik onnan, ahol épp van, de minden országnak megvan a hibája, és bármennyire is szeretem Ázsiát, már sokszor láttam ilyen filmeken, esetleg könyveken keresztül, mennyi probléma van ott is. Természetesen lehet szeretni Koreát, nincs ezzel baj, és az sem bűn, ha nevetünk a filmen, hiszen tényleg száz meg száz jelenet van, amikor kitör belőled a kacagás, vagy minimum mosolyogsz - kezdve attól, ahogy a leghangosabb Son Yeong Hee (Kim Soo Mi) mindig bedühödik, ha öregnek nevezik, át azon, hogy az ügyetlen és kicsit bátortalan Kong Shin Ja (Kim Hye Ok), ahogy próbálja barátnőinek az angol kiejtésüket helyretenni, egészen addig, amíg a legeltökéltebb Kim Jung Ah (Na Moon Hee) motorra pattan, hogy megszökjön a többiekkel a rendőrök elől. És ez csak a jéghegy teteje, még megannyi poén várja a nézőt, sőt, aki megfogadta a tanácsomat, és megnézte az Avengers Social Club-ot, az észreveheti a filmben az érintőlegesen felbukkanó Ra Mi Ran-t is.
Érdemes megnézni, minden korosztálynak tetszeni fog, és nem lepődnék meg, ha esetleg egy nem éppen Ázsia-rajongó családtag/barát emiatt a film miatt kezdene szimpatizálni a keleti népekkel - a koreaiakkal legalábbis biztosan.
Viszont elszámítottam magamat. Ugyanis nem tudok mit mondani. A film az '50-es években játszódik, Észak-és Dél-Koreát kevés választja el a háborútól. Ezekben a nehéz időkben azonban olyan történik, ami nem mindig; vagy legalábbis nincs róla elég történet, ami magához téríthetné az embereket. Négy határőr - két déli és két északi - ugyanis barátságot kötnek. Ellentétes oldalakon állnak, mégis együtt nevetnek és játszanak. Persze nem felhőtlen felettük az ég, hiszen katonaként örökösen ki vannak téve a harcnak, halálnak, és egyik oldal sem venné jó dolognak, hogy az embereik az "ellenséggel" konfrontálódnak. Idézőjelben az ellenség, mert felmerül a kérdés, ki is az ellenség?
Rengetegen halnak meg a háborúkban, amik sohasem a kis emberek művei. Még azok is szidják a többi népet, aki nincs is benne. Kollektíve beszélünk bárkiről, aki szúrja a szemünket, és, amint valaki csinál valami rosszat, rákenjük a származására. Régóta gondolkozok már azon, mennyire fölösleges embereket elutasítani, megítélni, csak azért, mert más bőrszíne van vagy másban hisz. Pont úgy, ahogy az sem határozhatja meg, jó ember vagyok-e, hogy jelenleg hol tartózkodom vagy hol van a szülőhazám. És ez a filmet mindenkinek látnia kéne, hogy tudja, mindig vannak kivételek, és a jóság a szívünkben van.
És ha ez még nem lenne elég, a szereplőgárda fantasztikus (Song Kang Ho, akit az A Taxi Driverben is láttam korábban és hihetetlenül jó volt újra találkozni vele; Lee Byung Hun, aki teljesen megfogott, és a többi szereplését is meg fogom nézni; Shin Ha Kyun, aki tökéletesen adta elő a művészi, humoros, együttérző katonát, aki kénytelen elnyomni mindezt, amit most felsoroltam), a színek, a hangulat is rögtön magába szippant, és lehet pont azért olyan gyönyörű, mert természetes, és (valamilyen szinten) régi.
Ha az összes többi ajánlásom nem is keltette fel az érdeklődéseteket, ezt mindenképpen látnotok kell! Többet mesél Koreáról, a koreaiakról és úgy egyáltalán az emberekről, mint hinnétek.
Na jó, az utolsó előtti mondatom kicsit túlzás, már ami az első felét illeti; remélem, hogy mégis érdekesnek találtatok egy-két sorozatot és/vagy filmet, és adtok nekik egy esélyt. Lessétek meg őket, biztosan feldobja majd a hamarosan bekövetkező szürke, sulis hétköznapokat! (De a One more happy endinget kerülni!) Legyetek jók!
Amber
A következő alkotás pedig, ami beleillik ebbe a halmazba, az a Method (2017). Egy majdnem másfél órás filmről lenne szó, melyben a korábban már említett Park Sung Woong játssza a főszerepet Jae Ha-ként, oldalán Oh Seung Hoon-nal, aki Yeong Woo bőrébe bújt. Ne kerülgessük a forró kását, meleg témájú filmről van szó, és a történet erről a két férfiról szól, akik egy színházi darab forgatása közben egymásba szeretnek. Jae Ha régi, elismert színész, felesége van és boldog. Yeong Woo fiatal idol, akinek el kellett vállalnia ezt az egészet, hogy még híresebb és kedveltebb legyen - ugye ez már ismerős a kpop világából. Egyikőjük sem kedveli nagyon a másikat, mégis kialakul egy kötelék, és mivel szerepükben is vonzalom van köztük, ezért így lesz ez a való világban is. Ám nem tudhatjuk, ki mennyire gondolja ezt komolyan, a film az orrunknál fogva vezet minket, és mintha csak egy Joanne Harris könyvben lennénk, fogalmunk sincs, mi igaz, és mi nem - arról nem is beszélve, hogy a szereplők környezete hogyan reagál minderre, ami mindig érdekes kérdés, ha melegekről van szó. Lélegzetelállító, lassú, de ütős darab, amit imádtam, Sung Woong pedig véglegesen a kedvenceim közé került, mindenképpen figyelni fogom a munkásságát.A Method-ot elsősorban azoknak ajánlom, akik nem botránkoznak meg az azonos neműek közti kapcsolaton, de szerintem bárkinek jó szórakozás lehet, aki szereti az elgondolkodtatós, kicsit lassabb folyású és enyhén borús filmeket. Most, hogy jön az ősz, a hangulat pont megvan hozzá, és egy olyan estére, amikor valami újjal akarunk megismerkedni a nyugati filmek után, biztosan jó választás.
10/10Júliusban a Koreai Kulturális Központ által rendszeresen megrendezett filmklubjában láttam a Twiglight Gangsters-t (2010), magyar címen a Revolver Nagyikat. A történet három idős asszonyról szól, akik évek óta álmaik nyaralására gyűjtöttek, de az utolsó pillanatban, a bankban kirabolják őket. Képtelenek beletörődni ebbe a fordulatba, és némi segítséggel kitervelik a maguk sajátos, és bár komikus, de véresen komoly bankrablását.
Ezt a film elején is elmondták, és én is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy bármennyire is viccesek a helyzetek, amiket a vásznon láthatunk, valójában ezek tényleg jelen vannak Koreában. A nyugdíj rendszere nem tökéletes, nehéz egyedül is megélni, hát még gyerekekkel és unokákkal, a bűnözés ezért elég gyakori. Ezek mellett pedig szereplőinknek maguknak is megvan a saját indokuk, amiért annyira vágynak egy igazi nyaralásra.
De persze, ettől még nem kell elkomorodni, elég, ha csak elgondolkodunk, vajon imádott országunk tényleg annyira jó, mint azt hisszük? Mindenki elvágyik onnan, ahol épp van, de minden országnak megvan a hibája, és bármennyire is szeretem Ázsiát, már sokszor láttam ilyen filmeken, esetleg könyveken keresztül, mennyi probléma van ott is. Természetesen lehet szeretni Koreát, nincs ezzel baj, és az sem bűn, ha nevetünk a filmen, hiszen tényleg száz meg száz jelenet van, amikor kitör belőled a kacagás, vagy minimum mosolyogsz - kezdve attól, ahogy a leghangosabb Son Yeong Hee (Kim Soo Mi) mindig bedühödik, ha öregnek nevezik, át azon, hogy az ügyetlen és kicsit bátortalan Kong Shin Ja (Kim Hye Ok), ahogy próbálja barátnőinek az angol kiejtésüket helyretenni, egészen addig, amíg a legeltökéltebb Kim Jung Ah (Na Moon Hee) motorra pattan, hogy megszökjön a többiekkel a rendőrök elől. És ez csak a jéghegy teteje, még megannyi poén várja a nézőt, sőt, aki megfogadta a tanácsomat, és megnézte az Avengers Social Club-ot, az észreveheti a filmben az érintőlegesen felbukkanó Ra Mi Ran-t is.
Érdemes megnézni, minden korosztálynak tetszeni fog, és nem lepődnék meg, ha esetleg egy nem éppen Ázsia-rajongó családtag/barát emiatt a film miatt kezdene szimpatizálni a keleti népekkel - a koreaiakkal legalábbis biztosan.
10/10És ezzel el is érkeztünk az utolsó filmünkhöz, ami már így is nagyon a nyár végén csúszott be, de ahogy azt korábban írtam egy másik posztomban, szerettem volna rákapni újra a filmezésre, ez pedig meg is történt, csak épp zöme nyugati alkotásokkal. De a Joint Security Area-t vagy a Demilitarizált Övezetet (2000) még mindenképpen be akartam szúrni ebbe a kis bejegyzésbe, úgyhogy jól leültem, hogy megnézzem és aztán véleményt írhassak róla.
Viszont elszámítottam magamat. Ugyanis nem tudok mit mondani. A film az '50-es években játszódik, Észak-és Dél-Koreát kevés választja el a háborútól. Ezekben a nehéz időkben azonban olyan történik, ami nem mindig; vagy legalábbis nincs róla elég történet, ami magához téríthetné az embereket. Négy határőr - két déli és két északi - ugyanis barátságot kötnek. Ellentétes oldalakon állnak, mégis együtt nevetnek és játszanak. Persze nem felhőtlen felettük az ég, hiszen katonaként örökösen ki vannak téve a harcnak, halálnak, és egyik oldal sem venné jó dolognak, hogy az embereik az "ellenséggel" konfrontálódnak. Idézőjelben az ellenség, mert felmerül a kérdés, ki is az ellenség?
Rengetegen halnak meg a háborúkban, amik sohasem a kis emberek művei. Még azok is szidják a többi népet, aki nincs is benne. Kollektíve beszélünk bárkiről, aki szúrja a szemünket, és, amint valaki csinál valami rosszat, rákenjük a származására. Régóta gondolkozok már azon, mennyire fölösleges embereket elutasítani, megítélni, csak azért, mert más bőrszíne van vagy másban hisz. Pont úgy, ahogy az sem határozhatja meg, jó ember vagyok-e, hogy jelenleg hol tartózkodom vagy hol van a szülőhazám. És ez a filmet mindenkinek látnia kéne, hogy tudja, mindig vannak kivételek, és a jóság a szívünkben van.
És ha ez még nem lenne elég, a szereplőgárda fantasztikus (Song Kang Ho, akit az A Taxi Driverben is láttam korábban és hihetetlenül jó volt újra találkozni vele; Lee Byung Hun, aki teljesen megfogott, és a többi szereplését is meg fogom nézni; Shin Ha Kyun, aki tökéletesen adta elő a művészi, humoros, együttérző katonát, aki kénytelen elnyomni mindezt, amit most felsoroltam), a színek, a hangulat is rögtön magába szippant, és lehet pont azért olyan gyönyörű, mert természetes, és (valamilyen szinten) régi.
Ha az összes többi ajánlásom nem is keltette fel az érdeklődéseteket, ezt mindenképpen látnotok kell! Többet mesél Koreáról, a koreaiakról és úgy egyáltalán az emberekről, mint hinnétek.
10/10*
Na jó, az utolsó előtti mondatom kicsit túlzás, már ami az első felét illeti; remélem, hogy mégis érdekesnek találtatok egy-két sorozatot és/vagy filmet, és adtok nekik egy esélyt. Lessétek meg őket, biztosan feldobja majd a hamarosan bekövetkező szürke, sulis hétköznapokat! (De a One more happy endinget kerülni!) Legyetek jók!
Amber
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése