"Akár ezer nyár is lehetne ehhez hasonló, mind ugyanolyan szép, mint az előző, anélkül, hogy bármelyiket megérné még egyszer átélni." - Lawrence Osborne: Gyönyörű Bestiák
Történjen bármi is, minden nyár vége szomorú; iskolásként legalábbis biztosan. Ahogy azt már korábban említettem, nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt eredetileg elterveztem, például egyáltalán nem olaszoztam, és jóval kevesebb könyvet olvastam ki ezalatt a 3 hónap alatt, mint szerettem volna, de mégsem lehetek eléggé hálás ezen időszaknak, mert a maga módján csodálatos dolgokat adott hozzám.
Ha röviden jellemeznem kéne a nyarat, valahogy így tenném: kapcsolatok > önreflekció
A szünet számomra a pihenést, valamilyen szinten a magányt és nyugalmat jelenti, ezért hát nem csoda, hogy idén is arra számítottam a leginkább, hogy sokat leszek egyedül, olvasgatok (inkább falom a könyveket), vezetem a naplómat és elgondolkodok a tetteimen, terveimen, amilyen szeretnék lenni és, amit szeretnék elérni. Ezzel ellentétben a nyaram sokkal inkább volt találkozások, mászkálások és programok keveréke, mint napozás közbeni elmélkedés a világról. Talán most először volt az, hogy a "majd találkozunk a szünetben" sablonszöveg, amivel utolsó nap lerázzuk magunkról a túlreagálós, érzelgős osztálytársainkat a nyakunkból, értelmet nyert. És mivel most váltok iskolát, így a "múlt" és a "jövő" oldaláról is volt példa arra, hogy találkoztam emberekkel. Na meg a család is itt van.