Zöld könyv ≫ vélemény

Bevallom őszintén, a nyaram eddig nem pont úgy alakult, ahogy elterveztem (és ez valószínűleg a maradék időben sem fog megváltozni), de legalább láthattam eszméletlen, varázslatos filmeket. Ez azért olyan különleges, mert ahogy én érzem, már jó rég volt az az otthoni mozizós időszakom, amikor még sorra néztem a filmeket. Egy ideje csak Clint Eastwooddal foglalkoztam, ha le is ültem a laptopom elé egy tál kukoricával, akkor az miatta volt - és ennek nem kisebb az értéke, de lássuk be, jól le tudja szűkíteni az ember érdeklődési körét. Szépen lassan elveszettem a nyitottságot más filmekre, esetleg új filmekre, és a színészek sem érdekeltek többé. Őszintén fogalmam sincs például, hogy nagy kedvencem, Ben Stiller miket művel mostanában. Rég nem követem már sem a Star Wars, sem pedig a Marvel friss fellángolásait. Egyszóval sajnos elfásultam.

De, mivel ebben az évben sok mindenben megváltoztam, ezért eltökéltem, hogy a következő pont, amiben más leszek, az mindenképpen a mozizás. Hiszen a könyvekben már elértem ezt a csodás állapotot, amikor tényleg MINDEN érdekel, és bármi újdonságra vevő vagyok, és csak olvasok és olvasok egész nap, és most, hogy tényleg olyan sok remek filmet láttam, úgy érzem, képes leszek ugyanezt elérni ezen a téren is. Valamint - ami számomra a legfontosabb - időt fogok szakítani arra, hogy ezt a csodás időtöltést apával együtt űzzem. Annyi értékes alkalmat hagytam már ki, épp itt az ideje visszanyernem ebben a bizalmát.

Na, elég a köntörfalazásból, ami lényegében értelmetlen is, hiszen a címben már láthattátok is, hogy melyik filmről szeretnék beszélni, illetve, hogy melyik volt az, amelyik nem csak magára a véleményre sarkallt, hanem a háttérben zajló eseményekről szóló gondolataim kifejtésére is. Tehát, milyen volt a Zöld könyv?

Azonban először is, miről szól a Zöld könyv? Nagyon fontos, hogy igaz történetről van szó, ami már eleve ad egy súlyt és némi előnyt, hiszen ilyenkor megtörtént eseményeket láthatunk magunk előtt, olyanokat, amikről eddig talán fogalmunk sem volt. Szeretem az ilyen filmeket, mert azzal együtt, hogy elgondolkodtat és szórakoztat (már ha olyanról van szó), még művel is.
Csak egy gyors kitérő: Clint Eastwood igaz történetein alapuló alkotásait azért kedvelem kifejezetten, mert a sztorik olyan részét dolgozza fel, amiket az emberek többsége nem feltétlen tud, hiába ismerheti magát a történetet. Jó példa erre a Dicsőség zászlaja és a Sully, amiket ha megemlítünk a nagy siker juthat eszünkbe, ahogy az amerikai katonák kitűzték a lobogót a japán szigeten, vagy ahogy a hős pilóta letette a repülőt a Hudson folyóra, pedig az igazság az, hogy ezeket az embereket később a média szétszedte, eszközként kezelte, és megvádolta azzal, hogy nem követték az utasításokat, holott egyértelmű lehetne, hogy a katonáknak azért a híres képért, amit annyira felkaptak az államokban, meg kellett harcolni, túl kellett élni, és a pilóta is vészhelyzetben cselekedett, nem azért, mert úgy tartotta kedve, hogy a vízre teszi a gépet - gyors kitérő vége.

A lényeg, hogy érdemes utána nézni a dolgoknak, megnézni minél több olyan filmet, elolvasni minél több olyan könyvet, ami valós eseményeken alapult, mert bármilyen rossz is, a mi történelmünket, a mi tetteinket mutatják be. És lehet, hogy ilyenkor dühösek leszünk, elszégyelljük magunkat, vagy csak hihetetlenül szomorúak vagyunk amiatt, hogy milyen világon élünk, de azt gondolom, hogy ennyi kijózanító pofon kell az embereknek; ez pedig fordítva is igaz, ha jó dolgokról tanulunk, amik megtörténtek ezen a bolygón, hiszen mi más adna reményt, ha nem az, hogy valami pozitív is létezik - fakadjon az emberből vagy Istenből.

Azért hoztam ezt fel (nem felejtettem ám el a kérdést, amit még meg kell válaszolnom), mert egészen eddig nem gondoltam bele a rasszizmusba, mint "létező" dologba. Természetesen tudtam róla, gondolkodtam rajta, de sosem éreztem át, milyen az, ha megvetnek, elítélnek. És hát a Zöld Könyvben ezen nagy hangsúly van, hiszen a történet nem más, mint az, hogy egy fehér ember, Tony (Viggo Mortensen) sofőrje lesz a néger Don Shirley-nek (Mahersala Ali), aki zenésztársaival turnéra készül a déli államokba, ahol az előkelő népek hiába hallgatják ámulva zongorajátékát, nem ehet éttermekben, nem használhatja a mosdót, nem próbálhat fel egy egyszerű öltönyt, mindezt azért, mert színes bőrű. Tony maga sem szívleli a feketéket, de a pénzért elvállalja - Don Shirley ugyanis elég jól áll anyagilag, nem mellesleg pedig művelt és kifinomult ízlése van -, nem tudván, hogy azalatt a 2 hónapnyi kocsikázás alatt mennyire megkedveli majd a zongoristát.

A fentebb felsorolt példák, ahogy a társadalom kitaszította Don Shirley-t - és persze a többi feketét - csak a jéghegy csúcsa. A cím maga is egy kis füzetkére utal, ami olyan szállásokat sorol fel, ahová beengedik a négereket (hát nem eleve ijesztő ez?). De még ezeken a létesítményekben sem lelhet nyugalomra hősünk, mert nem a dolgozó sötét börűekhez tartozik; kiskorától kezdve a zenére tanították, nagy tehetségnek mondták azok, akik foglalkoztak vele, emellett pedig lemezeket adott ki és koncerteken lépett fel. Társai szintén ferde szemmel néztek rá művész léte miatt, és valószínűleg - ha ez is rá lenne írva valakire - vonzalma a férfiak iránt (ez egyébként csak érintőlegesen jelenik meg) csak tovább növelte volna utálói számát. A film talán egyik legemlékezetesebb része az, amikor Don Shirley kifakad, hogy fehérnek nem elég fehér, feketének nem elég fekete és férfinak nem elég férfi. Amire persze mi mondhatjuk, hogy ez nem igaz, de őszintén, nem lehet ezt annyira, úgy igazán átérezni, ha nekünk magunknak nincs közünk hozzá.
Sokszor elmondtam, és még többször is elfogom, hogy sajnos a másik fél alig hallgat azokra a szavakra, amik nem egyeznek az ő véleményével - főleg, ha magáról van szó. Meg van róla győződve, hogy nem olyan szép, nem olyan sovány, nem olyan vicces, és bár mi magunk tudjuk, hogy ez nem az igazság, ő komolyan így gondolja, és lehetséges, hogy nap, mint nap ostorozza magát a nem létező hibáiért. Abba pedig még nehezebb belegondolni, mi van akkor, ha ezt szinte már sorsszerű, megváltozhatatlan dolgok miatt teszi, lásd bőrszín, szexualitás, nem, stb.

Valóban borzasztó az, amit a filmben láthatunk. A konkrét lenézés, még egy olyan ember felé is, aki egyértelműen nem egy jött-ment, pusztán csak azért, mert fekete. Az nem meglepetés, hogy sírtam, de az igen, hogy mekkora erővel. Ahogy mondtam, én sosem gondoltam bele, milyen formákat ölthet a rasszizmus, és én mindig úgy voltam vele, hogy szeretek mindenkit (ha ez másképp volt, az direkte az emberekre értettem, nem a származásukra), egyszer nem találkoztam olyannal, hogy valaki (nem is valaki, hanem országok) ennyire gyűlölné(k) a saját társukat, csak azért, mert azok mások. Aki pedig ezt viccesnek tartja, netán támogatja is, annak sajnálom, de nem lenne helye az élők között.

Olyan gyakran hallhatjuk a kifejezést, hogy mind egyenlőek vagyunk, hogy talán már nem is jut el az agyunkig az üzenete, a lényege. Vagy úgy gondoljuk, hogy mivel nekünk nincs problémánk, ezért nem számít. Pedig ennél nagyobb önámítás nem létezik. (Jó, talán az, hogy nem hiszünk a globális felmelegedésben, még rosszabb.) A létezésünk egyik fontos alappillére az önkifejezés, hogy felvállaljuk magunkat. Ha ez nincs meg, az ember olyan szinten befordulhat, hogy az végzetes döntésekhez is vezethet. SOSEM kéne, hogy bűn vagy szégyen legyen az egyéniségünk. SOSEM kéne az alapján megítélni valakit, hogy hogy néz ki vagy kit szeret. SOSEM kéne hagynunk, hogy a diszkrimináció felüsse a fejét bárhol is, vagy megmaradjon akárhol is. SOSEM kéne megadnunk magunkat a társadalomnak azzal, hogy rossz érzéseink vannak, amiért önmagunkként élünk. A másság nem egyenlő se a felsőbb-sem pedig az alsóbbrendűséggel. Az ember egyenlő az emberrel.

Nincs ez így kimondva, de erre Tony is rájön szépen lassan, és megérti, hogy a jó embert nem a színe, sokkal inkább a szíve teszi azzá, és számára ezzel le is van tudva a dolog, ugyanis a realizálódása után teljesen nyugodtan int be azoknak, akik furcsán néznek rájuk, akik méltatlanul bánnak Don Shirley-vel, és ha kell, némi kenőpénzzel vagy fegyverrel menti ki a sötét helyzetekből társát, aki  csendesen, de kétségbeesetten próbál érvényesülni alkohol vagy emberek segítségével.
Persze nem csak Tony változik meg; Don Shirley eleinte nem kedveli sofőrjét, hiszen az alpárian beszél, behúz bárkinek és egyfolytában füstöl. És bár minden mentőakció után megvádolja Tony-t, hogy az csak azért segített neki, mert kell neki a pénz, belül ő is tudja, hogy barátok lettek. Kölcsönösen kisegítik egymást, Don Shirley például életében először evett csirkét - ráadásul kézzel! -, Tony pedig megtanul szofisztikáltabban és pontosabban írni, hogy levelei ne legyenek olyan nyersek, melyeket feleségének és gyermekeinek címez. Ezért és más apró (vagy nem annyira apró) dolgok miatt szoros és örök barátság alakult ki, amely haláluk napjáig tartott közöttük.
Ha őket nézzük, ez egy gyönyörű történet. Viszont, ha a társadalmat, iszonyatos. Mert igaz az elítélés, ami ott megy. És biztos vagyok benne, hogy máshol ez most is igaz.

Emiatt a kettőssége miatt is fontos filmről van szó, de persze nem mehetünk el az ezek után kicsit már triviálisnak tűnő dolgok mellett, mint a színészi játék vagy a képi világ. Jó volt egy év után "találkozni" valakivel, akinek köze volt a Gyűrűk Urához, főleg, hogy Viggo-t még életemben nem láttam máshol, mint lovon ülve, most pedig autóban, ez meglepő, mégis pozitív volt. Jó lenne megnézni, milyen filmjei vannak még; meggyőzött az alakításával. A drága Don Shirley-ről nem is beszélve, és ahogy kutakodtam, valójában már többször futottam össze vele, mint hittem, és ettől a szimpátiám csak tovább nőtt irányába. Eleve nagyon szeretem a néger színészeket, de őt most különösen a szívembe zártam. Tényleg izgalmas embert játszott, akiben olyan mélységek vannak, hogy talán egy száz évados sorozatban sem lehetne kiaknázni a jellemfejlődését. És ne feledjük, az ilyen tipikus, egymásnak ellentettjei-párosok kapcsolata mennyire szép, vicces és megható szokott lenni. Már csak ezért is érdemes megnézni a filmet.
A helyek pedig, amiken a duó átutazott gyönyörűen lettek bemutatva, a színekkel sem volt bajom, sőt, valószínűleg ősz körül újra is nézem, csak, hogy még hangulatosabb legyen. Ennél már csak az lenne jobb, ha hozzá csirke falatokat ehetnék a KFC-ből - kézzel, ahogy Tony mutatta.

Mit mondhatnék ezek után? Felnyitotta a szememet ez a film, kedvenceim közé emelkedett. (Úgy, hogy nem Clint Eastwood!) Nem fogom hagyni, hogy bántsák az embereket, és azon leszek, hogy másoknak is eljöjjön az a pillanat, amikor rájönnek, mennyire rosszul bánunk egymással. Megvalósíthatatlannak tűnik, de szeretném, ha mindenki békében és szeretetben élne. Így már nem is tűnik olyan béna, szépségkirálynős jelszónak a "világbéke!" felkiáltás. Tegyünk hát mindannyian érte!

Amber