Giga-mega-nagy könyves beszámoló ≫ TÉL-TAVASZ

Most már majd' egy éve tart az olvasás-mániám, szinte nem is tartottam szünetet. De ezúttal csak az utóbbi 6 hónapot fogom összegezni, mivel annyi jó kötettel hozott össze a sors, hogy muszáj Nektek (is) áradoznom. Bár, igazából ez a bejegyzés valószínűleg tarthatna a végtelenbe és tovább, ugyanis holnaptól már nyár van, ami a rengeteg munka és tanulás mellett természetesen helyet ad majd a könyvfalásnak is. Viszont most a jövő helyett tekintsünk a múltba, és hadd meséljek olvasói élményeimről!

Ha szigorúak lennénk, az első cím ebben a sorban a Candide lenne, de én nem tekintem versenyképes darabnak, mivel nem magam miatt kezdtem bele. Kötelező volt a suliban, és bár nem bántam meg, hogy megismertem, mégsem azért került elém, mert így terveztem. Viszont rögtön (vagy legalábbis kis kihagyással) utána belevágtam a fejszémet Szurovecz Kitti Sokszívűjébe. (Ez amúgy elég rosszul hangzik.) Láttam róla ajánlásokat korábban is, de csak amikor ténylegesen a szemem elé került a boltban, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy el kéne olvasnom. A történet középpontjában a többszerelműség kérdése áll, avagy normális-e, ha valakinek egyszerre +2/< párja van, hogyan kezeli ezt a társadalom és az érintett felek, lehet-e egy ilyen kapcsolatoban teljes béke és bizalom, és a többi. Nem tehetek róla, automatikusan a biasok + bias wreckerek esete ugrott be, így elég nagy volt a kezdő löket.
Aztán a lelkesedés folyamatosan csökkent. Ezt inkább az írónő stílusa miatt éreztem, furcsa volt, hogy mindent jelen időben írt  (pl: "Megnyitom az üzenetet."), illetve nagyon a főszereplővel sem szimpatizáltam, de ízlések és pofonok, ugyebár. Ettől függetlenül érdekes volt ebbe a világba egy kicsit belelátni, hiszen ahogy a regény kevésbé elfogadó karakterei is mondják, ez nem a klasszikus felállás, mégis meg tudtam érteni - már amennyire egy tapasztalatlan kívülálló képes rá -, hogy létezik ilyen, és ez engem (amíg nem velem történik) nem zavar. Épp ezért, érdemes foglalkozni vele, a többszerelműségen túl van benne némi rejtély, nyomozgatás és sok dilemma is, amik mélyítik a cselekményt és a karaktereket, és persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy magyar - olasz körítéssel, ami a magamfajtáknak eleve plusz pont.

6/10

Ne távolodjunk még el a romantikától! (És az olaszoktól, hah.) Ha már poliamória, akkor homoszexualitás is, főleg, hogy néha ezek együtt járnak. Igaz, André Aciman könyvében, a Szólíts a nevedenben pont nem, de ez most más kérdés. Valószínűleg már sokan halottak a sztoriról, vagy legalábbis a filmről - mindkettőt az egekbe marasztalják. Oliver és Elio nyári kalandjának históriája meg is érdemli a felhajtást, ugyanis valóban egy komoly szerelmi történetről van szó. Rögtön a könyv után leültem a film elé is, ezért tudom, miről beszélek. Igaz, ahogy az olyan gyakran megesik velem, a két verziót nem tudnám egymástól elszakítani, ugyanis mindkettő másban volt kiemelkedő. Kezdeni viszont mindenképpen a nyomtatott alakkal érdemes, mert mégiscsak az volt előbb, és a film abból csak kivett a hozzátevés helyett. Nyilván, aki elkezdi, tudja, hogy két fiúról szól a történet, ezért erről nem is ejtenék több szót, viszont számomra kellemes meglepetés volt, mennyire részletesen, húsba vágóan vannak érzékeltetve a belső vívódások, amiket olvasva bárki, aki volt már igazán szerelmes azonosulhat Elioval. Épp ezért remekül mondja ki tehát az író: love is love, avagy nincs különbség a vonzalomban. Kis kitérőt térve, ami a filmet illeti, élvezhető darab volt, leginkább a helyszín, a környezet, az évszak és a képi világ miatt tetszett, de számomra nem volt több egy 1x nézősnél. Viszonylag kevés dolog különbözött a könyvben leírtaktól, sőt, a nagyobb hiányzások is csak a végén vehetőek észre, viszont a teljes látás érdekében mindenképpen érdemes vetni rá egy pillantást. Akárcsak a regényre, noha számomra annak is megvoltak a maga buktatói; név szerint Elio.
Nem a szerelmével volt gondom, egyszerűen csak a viselkedése nem nyerte el a tetszésemet, ugyanis nem értem, hogy cselekedhet az ember teljesen másképp, mint ahogyan gondolkozik. Elio alapvetően alig tesz lépéseket Oliver felé, szégyenlős és elsősorban még gyerek, ehhez képest elmélkedései - amikor nem a pure romanceról van szó - elég megdöbbentőek, és ezt képtelen vagyok felfogni. Tulajdonképpen álszent. (És a barackos-jelenetet SOHA sem fogom tudni feldolgozni, nem érdekel, kinek mennyire tetszett.)
Illetve a könyves befejezés után furcsállom, hogy lesz még folytatása a sztorinak. Nem érzem fontosnak, ezért én személy szerint nem fogom elolvasni. Hiába szép a szerelem, az a viszonylag rövid idő, amit a történet is felölel pont elég volt belőle.

7/10

Ezután minden ment tovább, csak Blake Crouch szempontjából kanyarodtam egy kicsit vissza, hiszen az írótól már korábban is olvastam a one & only Wayward Pines-trilógiát. Ezúttal viszont a Sötét Anyag volt terítéken, ami nem kevésbé tetszett. A tragikus jövő helyett most a párhuzamos életeinkkel és azok létezésének elméletével ismerkedhetünk meg több, mint 300 oldalon keresztül. Jason Dessen átlagos, de boldog életet él családjával, bár hajdanán nagy tudós volt, aki akár többre is vihette volna, mint egy egyetemi tanár. Ugyan elégedett, sokszor megfordult a fejében, mi lett volna ha... és ugyanerre gondol a többi, végtelen számú Jason is, akik aztán emiatt megirigyelve egymás életeit, jól összekuszálnak mindent.
Blake Crouch eleve egy olyan író, aki biztos, hogy le tud tenni valami újat az asztalra, ezért már a neve elég indok, hogy ajánljam őt és a könyvét. De tény, hogy a Sötét Anyag már csak az alapelmélete miatt is egy érdekes olvasmány. Jason régen azt kutatta (nagyon lesarkítva, mivel nem vagyok tudós, és én sem fogtam fel minden hivatalos részt), hogy minden apró változás egy külön életet hoz létre, ezáltal végtelen mennyiségű univerzum létezik, amikben minden embernek van egy végtelen mennyiségű mása, ezek pedig a maguk világában minden létező forgatókönyvet megélnek. Tehát, ha ez valóság lenne, létezne egy hely, ahol én nem is születtem volna meg, egy ahol igen, csak korábban meghaltam, van ez, ahol meghalok ekkor vagy akkor, és van egy másik, ahol később történik ez meg. És ezek mellett van még, ahol teszem azt 3 évvel ezelőtt kék pólót vettem a boltban, egy másik, ahol sárgát, egy harmadik, ahol pirosat. És ez így megy szépen tovább, a legkisebb eltérésektől a legnagyobbakig. Kicsit belezsibbadt az agyad, ugye?
De minél többet olvasol a könyvből, annál jobban belejössz, és a végére már nem is tűnik elképzelhetetlennek ez a feltevés. Ijesztő belegondolni, de ugyanakkor izgalmas is, és mindezekre még rátesz egy lapáttal az író stílusa, aki valóban feszes tempójú cselekményvezetéséről híres. A regény beszippant, és maximum 3 nap alatt végzel is vele. Persze, meglehet, egy másik síkon kevesebb/több idő kell hozzá, és ki tudja, az egyik életedben még ma elkezded, egy másikban csak holnap. :)

9/10

A Sokszívűhöz hasonlóan a Madarak a dobozban (Josh Malerman) sem volt újdonság számomra - nem kaptam ajándékba, mint a Sötét Anyagot és nem vágtam bele előzetes cikkek elolvasása nélkül, mint a Szólíts a nevedenbe. Sőt, igazából még azelőtt futottam össze vele, hogy a Netflix filmet készített volna belőle (amit egyébként sajnos nem láttam, így arról most nem tudok beszélni).
A könyv főszereplője Malorie és két gyermeke, akik egy házban élnek elszigetelve a külvilágtól, ahol ugyanis megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Van valami, amire ha ránézel, megőrülsz. Erre a támadásra az emberiség egyáltalán nem állt készen, így alig maradtak túlélők a világban. Egy csoportnak mégis sikerült kiépítenie a maguk biztonsági rendszerét, és Malorie feladata az, hogy eljusson azokhoz az emberekhez. Az utat bekötött szemmel kell megtennie, egy folyón evezve, és mindössze gyerekei hallásásra támaszkodhat.
Izgalmas, érdekes történet, ami kellemes meglepetés volt, hiszen egy férfi írta az anyaságról. Természeten felmerülnek kérdések a túlélésről, a bizalomról és a kitartásról is, és ne felejtsük el, hogy lények vesznek rá embereket a brutális öldöklésre és öngyilkosságra, de mindent összevetve, a legfontosabb dolog mégiscsak Melorie nevelési módszere lesz. Mivel magukra ezekre a különös szerzetekre nem kapunk tisztább választ, így az előbb felsorolt pontoknak nagyobb szerepük van az oldalakon, mint az emberiség majdhogynem kihalásának okának, de talán ez pont egy tudatos húzás volt az írótól, hogy lássuk, az ember mindig ember marad.
Mivel a Netflix gondoskodott a berobbanásról, a könyvet én már filmes borítóval kaptam (amit amúgy általánosságban kevésbé szeretek), és már egy bővített kiadást vehettem magam elé. Ez jelenesetben +1 novellát jelentett, ami szintén ebben az univerzumban játszódik, csak más túlélőkkel a középpontban. A rövidke Bobby bekopog legalább annyira tetszett, mint maga az eredeti történet, ezért hát ajánlom a könyvet, a filmről pedig majd biztosan írok, amint kipipáltam a listámon.

8,5/10

Na, és végre elérkeztünk a könyvhöz, ami azonnal kedvenceim szűkös kis listáján landolt. Amekkora félelemmel kezdtem bele, hogy vastagsága miatt biztosan lassan fogok majd vele haladni, akkora lendülettel végeztem ki pár nap alatt. Ez a fantasztikus regény a St. Oshwald fiúiskola volt, Joanne Harris (aki ezzel együtt egyik kedvenc írómmá lett) tollából.
Roy Stratley latint tanít a St. Oshwald fiúiskolában, és imádja a munkáját. Pályafutása során mindenféle gyerekkel találkozott már, de a '81-es évfolyamban valami nyomasztó másságot érez. A tanár tapasztalatait, józan eszét és szívének diktálását is beveti, hogy segítsen kollégáinak és tanítványainak, de szépen lassan kiderül, hogy jóval több van a felszín alatt, mint azt bárki is gondolná az egész iskolában.
Nem éppen sokatmondó ez az ismertető, de mentségemre szóljon, hogy ha nem ködösítenék, nem lenne olyan izgalmas a könyv. Márpedig én nem vagyok a jónak elrontója, tehát akinek van rá lehetősége, kezdje el azonnal! Iszonyat jó, szerethető karakterek? Pipa. Hangulatos, szellemes, szórakoztató, mégis hátborzongató stílus? Pipa. Észbontó plot twist? Legnagyobb pipa! Tulajdonképpen mire vártok még?

10/10*

Nem tudom, hogy mostanában bármi is fölül fogja-e múlni a St. Oshwaldot, de ettől még az élet nem áll meg, így nem sokkal később, amikor egészségügyi okok miatt fekve tengettem a napjaimat elkezdtem a Kis tüzek mindenüttöt, ami sokadjára bizonyította nekem, hogy igenis meg lehet ítélni egy könyvet a borítójáról, és helyes, ha ezt tesszük. A történetet Celeste Ng írta, és bár eddig nem hallottam róla, mostantól biztosan szem előtt fogom tartani.
Minden azzal kezdődik, hogy Mia Warren és lánya Shaker Heights-be költöznek, és találkoznak Richardson családdal. Mintha két világ kerülne szembe; Elena Richardson, a békés vidéki élet és a szabályok megszállott hívője, aki nem képes túltenni magát Warrenék nomád és elsősorban rejtélyes életén. A nézeteltéréseket még inkább növeli a kérdés, ami nem csak a két nőt, de egész Shaker Heights-t kettészakítja - hol van egy ázsiai-amerikai kisbaba helye? Az igazi anyánál, aki elhagyta gyerekét, de megbánta felelőtlen tettét, vagy a nevelőszülőknél, akik megadhatnak bármit a picinek, de nem tudnák közel tartani a népe kultúrájához? A kis tüzekből végül futótűz lesz, és ezt senki sem tudja megállítani.
A könyv annak ellenére nyújtott egy izgalmas élményt, hogy bármilyen "varázslatos" vagy futurisztikus elemet bele kellett volna rakni. A hétköznapok csatáit láthatjuk benne, és olvasás közben végig feltesszük magunknak mi is a kérdést, amit Shaker lakosai is. Eldönthetjük, kinek az oldalára állunk, de az események kimenetelét még így sem tudjuk megjósolni. Olyan volt, mintha egy kicsit a Született Feleségekkel találkoztam volna könyv formájában, és már csak ezért is egy élmény volt megismerkedni vele. Ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek (akár maga is az, akár nem) az anyaság mélységei, vagy csak szimplán szeretne egy kivételes történetet olvasni.

10/10

És végül jöjjön az Óceán az út végén, Neil Gaiman tollából. Az író amúgy is példaképemnek tartom, hiszen ő rá az egyik bizonyíték, hogy nem kell egy könyvnek több ezer oldalasnak vagy részesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Valahogy mindig megtalálja azt a mennyiséget az információkból, ami pont elég a kérdések megválaszolásához, és ahhoz, hogy az olvasó teljesen elmerüljön az adott történetben. Az Óceán az út végén is rövid - 1 nap alatt kiolvastam -, de annál inkább izgalmas és szívszorító. Ahogy az már lenni szokott a Gaiman könyveknél, ezt a sztorit sem tudtam kiverni a fejemből napokig, és biztos vagyok benne, hogy újra és újra kezembe veszem majd. De, hogy miről is szól?
Egy kisfiú életébe nyerhetünk bepillantást, ami gyökerestől felfordul, amikor a házuk egyik szobájának bérlője meghal. Hősünk találkozik egy lánnyal, annak anyukájával és nagymamájával, és már az első perctől fogva érzi, hogy ők hárman különlegesek. Összebarátkozik velük, de a kezdeti találkozgatásoknak később több szerepük lesz, mint puszta szórakozás és kizökkenés az unalmas hétköznapokból. Egy nő érkezik ugyanis a fiúék házához, és megzavarja az életüket. Ezt persze senki nem veszi észre, és ki hinne egy hétévesnek? Az út végén lakó három nő főhősünk egyetlen reménysége.
Ahogy a jól ismert Coraline-ban, itt is a bátor gyerekeken van a hangsúly, ami egyszerre keserít el és vidít fel. Számtalan történetben van szó arról, mennyire nem hallgatunk a kicsikre, pedig a legtöbb esetben nekik van igazuk. Ugyanakkor jó tudni, hogy sokan próbálják erre felhívni a figyelmet - remélhetőleg sikerrel. Ezért hát ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, hiszen minden sorát árjárja a nosztalgia, a vidéki élet és az a torokszorító érzés, amit biztosan mindannyian megéltünk kicsiként, amikor a "nagyok" egyszerűen semmibe vettek minket. Emlékezzünk a gyerekkorunkra, és gondolkodjunk el rajta, mi milyen felnőttek akarunk lenni. Jó olvasást!

Amber