glimmers

Valahol olvastam, hogy a glimmer a trigger ellentétje, azaz olyasmi, ami instant pozitív reakciót vált ki belőlünk. Ennek nyomán elindulva, gondoltam összeszedem, számomra milyen apróságok vannak, hátha ezzel magamat & másokat is kicsit tudatosabban fordíthatok az élet apró örömei felé.

    elsőre sikeresen beszkennelt volánbérlet

    édes sós után és vice versa

    új hajtások a növényeimen

    egymásnak integető sofőrök

    amikor arról küldenek nekem insta reel-eket, hogy gondolnak rám & szeretnek

    egy könyv felénél tartani, és az kényelmesen belesimul az ember kezébe

    hideg időben ragyogó nap

    táncolni a tükör előtt

    a kiskutyáim lelkes nyüszögése, amikor hazaérek

    kedvesnek lenni idegenekkel, akik erre szintén kedvességgel válaszolnak

    szép borítóképeket találni spoty-s playlistekhez

    akárcsak egyetlen oldalt is megtölteni a vázlatfüzetemben

    amikor a tüsszentés csiklandoz & ki is jön

    jóhajnap

    szép matricák

    haladni a duolingo streakkel

    átadni a helyet tömegközeledésen

    reakciókat kapni a csoportos beszélgetésbe beküldött üzikre

    bármilyen merch rajongásom tárgyairól

    újranézni egy kedvenc filmet vagy sorozatot

    bármilyen várólistával vagy to-do listtel haladni

    frissen nyírt fű illata

    amikor napozás után az ember bőréből árad a meleg

    skincare rutinra szakított idő

    gyertyagyújtás

    összemosolyogni idegenekkel

    amikor nem kell egynél többször fordulni a kocsiból történő pakolás során

    amikor a kutyák maguktól közelítenek meg és kedvesek

    ajándékötletek másoknak

    vicces rendszámtáblák

fun. - some nights | albumelemzés vagy ilyesmi

A válasz a logikus kérdésre, hogy mégis miért releváns bárkinek is egy több, mint 10 éves albumról szóló kritika-elemzés-elmélkedés, nagyon egyszerű: mert én vagyok mara és ez itt a maraverzum, szóval arról írok, amiről szeretnék. Egyébként meg elég sokat hallgattam ezt a lemezt mostanában, és mélyen elgondolkodtatott bizonyos dolgokról, melyeket úgy éreztem, a legérdemesebb itt kifejteni, mert egy akademikus esszéhez most nincs erőm. Mindenesetre így is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy valami koherens és értékes írás szülessen ezekből az észrevételekből.

Pár alapvető infó, amikre nekem is rá kellett keresnem, mert elmúltak már azok az idők, hogy vallásosan utánajárok a kedvenc bandáimnak és betéve ismerem a lore-t: tehát a Fun vagy fun. egy 2008-ban alakult indie-pop banda, pár kisebb lemezt és két stúdió albumot éltek meg, aztán feloszlottak - vagyis, mint utána olvastam, csak "pihenőre" mentek. De ez már kb. 10 éve tart, szóval... Okokat nem kerestem, bizonyára fent van ez is a neten, de szeretnék magára a zenére fókuszálni, úgyhogy a rövid ismertető kötelező köre után jöjjön is maga a lemez, a Some Nights.

Röviden: egy faág szakadt a fejemre, és megvilágosultam. Hosszan:

A hétvége folyamán a szüleimmel meglátogattam a nagymamámat a temetőben a szülinapja alkalmából. Megtisztítottuk a sírját, friss vizet hoztunk a virágoknak, amiket vettünk neki, és meggyújtottuk a gyertyákat. Miután letelepedtem az egyik magunkkal hozott székbe, agyam - még három év után is - próbálta feldolgozni, hogy akinek a képe a kőbe van gravírozva, már nincs velünk. Szinte pislogás nélkül bámultam az évszámokat a síron, és számolgattam, ki mennyit élt, hány év választotta el a papám és a mamám halálát, és hogy mennyi idő telt már el azóta. Persze a számok hűvös realitása nem nyújtott sem megnyugvást, sem pedig megértést olyan absztrakt dolgokkal kapcsolatban, mint élet és halál, és hogy hova kerülnek szeretteink, miután innen távoznak. Ad cserébe valamit, amit kontrollálni tudsz, amiben bízhatsz, mert a számok nem hazudnak. Ettől függetlenül, százszor jobban örülnék egy "kontrollálhatatlan" és "megbízhatatlan", de élő nagymamának - hatalmas idézőjelekbe téve ezeket a jelzőket.

Nem hiszem, hogy igazán értékeljük az embereket az életünkben, amíg el nem veszítjük őket. Talán barátokkal és szerelmekkel máshogy van, mindenesetre a család annyira (nyilván jó esetben) magától értetődő. Tisztelet a kivételnek, de komolyan. Jómagam keresem a módját annak, hogyan értékeljem a szüleimet úgy igazán, azon túl, hogy néha sírok, mert tudom, hogy egyszer már nem lesznek velem. Ugyanis az ilyen lóugrások után nagyjából minden megy tovább. Nem hinném, hogy különleges példa lenne az enyém, és nyilván nem mindenkinek releváns ez az egész. Mégis, figyelmesebb akarok lenni.

Visszatérve a címre, van egy fa mama sírjának közelében. Elég öreg, régen is ott állt már, amikor még mamával jöttünk ide, hogy a papának hozzunk virágot. Alulról két közelebbi ága van, az egyik egy csonk, a másik magasabban egy komolyabb darab, aminek a levágásáról az egyik nagynéném már beszélt apukámmal, mert mama sírja felé lóg. Ahogy megcsörrent a telefon miközben ott ültünk, és újra felmerült ez a téma, megszólalt bennem az az ősi hang, ami minden szemrevaló fa láttán életre kell bennem: Mászd meg! Mászd meg, itt a lehetőség! Az alsó, csonka ág pont tökéletes volt arra, hogy felkapaszkodjak a komolyabbra. Tekintve, hogy a telefonálás során felmerült az az opció is, hogy valaki felmászik, és onnan vágja le az ágat, úgy voltam vele, megnézem, kivitelezhető-e ez.

Az én hibám, hogy nem láttam, abszolút korhadt volt az az alsó ág, és amint két lábamat felemeltem, és teljes testsúlyommal (bár ez nem sok) ránehezedtem, az ág tőből leszakadt, pont a fejemre. Lényegében mintha magamra rántottam volna egy hatalmas kart. Csak szerencsém volt, hogy hamar megadta magát, illetve, hogy nem a szemem látta - haha - a kárát a dolognak. Mindenesetre, a fájdalom és a sokk ellenére, valahogy az egyetlen, ami kijött belőlem, az a nevetés volt. Faramuci módon nagyon jó kedvem lett. Ahogy visszatántorogtam a székhez, és a szüleim is látták, hogy minden rendben van, ők is viccelődni kezdtek az esettel, és a korábbi hangulat azonnal megváltozott.

Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, a mamám is végig nézte ezt az egészet. És mióta elhunyt, életem sok fontos eseményén gondoltam arra, hogy remélem, lát engem és büszke rám, talán most először éreztem, hogy ez így van. Lehet, hogy a saját magad fejbevágása egy korhadt fával nem is hasonlítható össze életed első diplomájának megszerzésével, de ezzel az ügyetlen, de annál viccesebb lépéssel százszor jobban tudtam azt mutatni: még mindig a te Tamid vagyok, akinek anno a budai domborműves tányér is a fejére esett; látod, nem változott semmi.

És hallottam a nevetését. És most először éreztem, 3 év óta, hogy boldoggá tettem. Még az is lehet, hogy ő szakította le az ágat, hogy még így is dorgáljon, ne csináld, mert bevered a fejed. De mikor hallgatnak a gyerekek a nagymamákra? Ez az egész annyira visszarepített azokba az időkbe, amikor a délutáni alvás nyűg volt, és mindig palacsintát akartunk enni (utóbbi nem változott mondjuk), és csak hirtelen megint óvodás voltam, aki a bugyutaságával egy vicces történetet adott a mamájának.

Valami most feloldódott a kapcsolatunkban. Egy kicsit könnyebben viselem a hiányát. És ha ennek az volt az ára, hogy most egy-két hétig fájjon a fejem a fésülködés során, hát üsse faág. Szeretlek mama.

bear & breakfast » miniajánló


Juhú, de rég volt ilyen! Viszont ha van valami, ami megérdemli, hogy annak kapcsán nagy visszatérést tegyek a (játék)ajánlók világába, akkor az a Bear & Breakfast, ami a hónapom - ha nem 2024! - szívet melengető felfedezése.

el árbol de mi alma

"Kívül csak az lombosodik, ami a magban van" - írta le Müller Péter a Benső mosoly című könyvébe. Ez lényegében a ki mint vet, úgy arat szebb változata. Tegnap ezeket a sorokat olvasva gondolkodtam el, ha az én lelkemből fa sarjad, milyennek szeretném nevelni, hogy nézzen ki?

Íme a válasz: Lelkem magjából nőjön  diófa; valószínűleg elfogult vagyok, mert odavagyok a kertünkben lévő diófáért. Legyen vaskos és terebélyes, inkább vízszintes ágakkal, amiket könnyű megmászni. Legyenek ezek az ágak elég szélesek és kényelmesek, hogy egy könyvvel le lehessen rájuk telepedni. A levelek pompázzanak a legkülönfélébb színekben, és a lombkorona legyen tele aggatva fényfűzérekkel, lampionokkal, szalagokkal. Legyen lelkem diófája egy biztos pont a nyílt mezőn, adjon kellemes árnyékot, biztosítson helyet az életnek, lehessen körbetáncolni a törzsét.

A fák egyenlőek önmagukkal, ahogy én is. Testem nem más, mint forma, amit a bolygón felveszek, és bár karbantartom, hiszen ép testben ép lélek, ahogy mondani szokták, nem fogadhatom a velem történő dolgokat mással, mint hálával. Mert nagyobb dolgokról van itt szó - és közben egyáltalán nincs semmiről sem szó. A lelkem vagyok. Az válik fává, amit felnevelek. Ki tudja hány elvadult csemetét hagytam növekedni, és hány értékeset tiportam le nemtörődömségemben? De azt hiszem ez a sok száz facsemete, amik vagy fejlődnek valahova, vagy nem, is igazából mind ugyanaz a fa. Csiszolódik, változik, és amikor készen áll, kibújik a földből.

Alapvetően viszont a fa lényegében "csak" áll. Megtépázhatják a viharok, de az erős lélek tudja, hogy minden elmúlik. Semmi sincs jobban tudatában az élet végtelen körforgásának, mint egy fa, ami elsőkézből tapasztalja meg a változásokat az életben. Ugyanakkor, a fa nem veszíti el önmagát, ha lehullanak ősszel a levelei. Nem sír, hogy miért hagyta el a vándormadár. Tudja, hogy idővel minden visszatalál hozzá, és ezért, mivel hogy nem tehet mást, nyitott szívvel várja a dolgokat, amiket annyira szeret.

Úgy szeretném mindezt tudatosítani, hogy közben észben tartom: nem arról van szó, hogy mostantól nem csinálok semmit, és várom a sültgalambot. A segíts magadon, és Isten is megsegít abszolút szerepel a top 3 Tamis klisében. Csak közben el kell engednem a kontrollálni akarást, mert ki vagyok én, hogy bármit is megregulázzak? Egy lélek-diófa, ami a maga mezején hatalmas, de föntről nézve csak egy a sok közül. És ezzel nincs is baj. Így vagyunk mi, emberek, egy erdő. Ez a szép ebben. Hiszen egónk végett, szó szerint nem látjuk a fától az erdőt. Annyira a fejünkben vagyunk, annyira triviális problémákba vagy azok kreálásába öljük az időt, hogy meg sem állunk belegondolni, esetleg nem vagyunk olyan különlegesek a fájdalmunkkal. Mind csak emberek (vagy fák) vagyunk, akik próbálnak lenni.

Szóval ezt fogom tenni én is. Próbálok. Lenni. Nyitott szívvel befogadni mindent. Bölcsen állni a réten, figyelni, hogy mit érzek, és engedni, hadd jöjjön és menjen az élet. Hadd legyek jelen ebben a világban, hadd figyelhessem meg a csodákat, amik történnek benne, Hadd érezzek szerelmet, félelem nélkül. Hadd érezzek büszkeséget, eredmény nélkül. Tegye színessé a kopár tájat a színpompás lombozatom. Legyen a lelkem önmagam, és önmagam legyen a lelkem. Azonosság a megosztottság helyett, harmónia a végletek helyett. Egy vagyok a körforgással, és van bennem szeretet, amit tudok adni. Készen állok csemetéből igazi lélekfa lenni.

bakancslista, vision board, manifestación, answered (?) prayers

A korábbi vision boardom, meglepő és váratlan sikerén felbuzdulva gyorsan csináltam még korábban egyet erre az évre, meg 2025-re. Aztán most még lelkesebb lettem, szóval itt is szépen prezentálom ezeket a terveket, mert a szavaknak erejük van, és én tele vagyok bizakodással.

Ez az év - értem itt az elkövetkezendőt is -, a csodák éve. Érzem a levegőben. Az októberi esőtől hihetetlen növésnek indult a hajam, és az érzés, hogy a csípős levegőről a fülledt buszon elhelyezkedem, és lekapom az édesanyám által kötött sapkát egyszerűen fantasztikus. Ahogy begöndörödnek a fürjeim a párától, és ahogy a szemembe lóg frufrum, miközben a laptop felé hajolva tudományos szövegeket olvasok végtelen boldogsággal tölt el, és néha csak úgy, mint egy féktelen csikó, hátravetem a fejem és meglóbálom a sörényemet. Szóval a varázslat körbevesz, és megjelenik a testemben. Nő a hajam, tisztul a bőröm, erősödik a lábam. Smink nélkül is simán megyek a városba. És kellemesen elbeszélgetek a patikusokkal. Úgyhogy ha van alkalom, amikor érdemes nagy kívánságokat közvetíteni az univerzum felé, akkor ez az az idő. Nem kell ezeket megadnod nekem, Uram, csak hallgass meg.

    UNO ∣ Minél többet olvasni Latin-Amerikáról. Minél. Többet. Imádom. És még jobb az élmény, ha közben dzsungel hangokat rakok be a háttérbe spotifyról. Egyszerűen csak szeretném a legtöbb tudást magamba szívni a világ ezen szeletéről. Előadásokkal, programokkal, olvasmányokkal. És mennyire szép is lenne, ha ebben az időben kijutnék mondjuk Mexikóba.

    DOS ∣ Festeni, festeni, festeni. Alkotni, alkotni, alkotni. Fejlődésre is gondolok, tehát gyakorolni az alapokat, de leginkább rá akarok érezni az eredeti, saját képek készítésére. Nem referenciákra támaszkodva, hanem az érzéseimre, és a képzeletemre. És magammal akarom hordani az apró vázlatfüzetemet, hogy ha valami ötlet megfon, rögtön lejegyezhessem, hogy itthon megvalósítsam.

    TRES ∣ Elengedhetetlen az akademikus pályafutás. 2026-ban fogok remélhetőleg lediplomázni a mesterképzésen, szóval ez végül is nem esik bele a csodás időintervallumomba, de megalapozni még meg lehet. Romantizáljuk eme toxikus kapcsolatot, vagy törjünk meg. Ez a két lehetőség van. Szóval hali könyvtáros néni, jöttem újra tanulni, íme a diákom, köszönöm szépen.

    CUATRO ∣ Járni a természetet. Csak úgy. Akkor is, ha inkább bent maradnánk. Látni a szépet az évszakok változásában. És nem mellesleg sokat olvasni ilyen témákban, hiszen az állat-és növényvilág is nagy kedvencem. Kicsit eggyé akarok válni a fákkal, mohával, gombákkal, miközben valahol a fejemben egy odaillő Hozier-dallam vízhangzik.

    CINCO ∣ Önállóság. Ideje megtanulni olyan alapvető dolgokat, amiket nem is merek leírni, mert arcpirító, hogy nem értek hozzájuk. Amúgy meg munkát találni végre, saját pénzt keresni. És jelentkezni következő szemeszterben kollégiumba. Egyszóval: megalapozni a jövőmet.

    SEIS ∣ És végül: közelebb kerülni a végső célhoz, azaz a NatGeo-hoz. Keresni rendezvényeket, nyitott szemmel járni, gyűjteni a referenciákat, és magát az újságot is rendszeresen olvasni, nem csak élvezetből, hanem kritikus szemmel is. Plusz nem lenne rossz a magazin témáihoz illő kutatásokat végezni az egyetem kereteiben, hogy ezzel is értékes pontokat gyűjthessek.

-

És most lezárom ezt a borítékot, felkentem egyetlen rúzsomat, és ezzel az árnyalattal megpecsételem. Legyen bárhogy is, írni is jó ezekről. Ha itt nem is, talán egy másik idősíkon ezek összejönnek. Drukkolok mindegyik Tamimnak, akiktől ha különbözünk is valamennyire, ugyanúgy mind tele vagyunk szeretettel, lelkesedéssel és kitartással. Sok sikert magunknak.

¡feliz octubre!

Nem is tudom, melyik rosszabb: amikor az ember holt fáradt és nincs se ereje, sem pedig kedve semmihez, vagy amikor elönti a teendő, viszont hihetetlenül ihletett állapotban van. Még ezt befejezem, még azt leadom, aztán foglalkozok azzal, amivel szeretnék... míg végül sosem jutunk el oda, hogy azzal foglalkozzunk, amivel szeretnénk. Mindenesetre, adok még magamnak időt. A hónap csak most kezdődött, én pedig tele vagyok tervekkel. Ezek leginkább az olvasás terén jellennek meg. A Száz év magány Kolumbiája után most éppen az ősi maják vidékeit járom, azután Misima Jukio Japánjába tévedek, majd Nabokov fényesre csiszolt stílusával megyek tovább, egészen kis hazánkig, ahol Nádasdy Ádám tanár úr vár rám pár történetével. Ugyanakkor, most már erőteljesen érzem az alkotás hívását is, és az agyam festős/rajzolós része zavaróan viszket.

És ezek még csak a hobbik. Szociális életemről, karrieremről, egyetemi tanulmányaimról még nem is esett szó. De ez ennyiben is marad, hiszen egy szónak is száz a vége: zajlik az élet. Érzem a csontjaimban, hogy jó lesz ez a hónap, valahogy mégis azt várom, hogy érjen véget, pihenjünk meg, vegyünk egy nagy levegőt. Továbbra is hiszek a mindennapi fantasztikumban, sőt. Alighanem ez dominálja a napjaimat. De a bánatnak is jut hely az asztalnál. Azt hiszem, épp ez a lényeg. Szépen megteríteni mindenkinek, hagyni, hadd egyenek, majd a vacsora után megkönnyebbülten törölgetni a tányérokat, hogy hát ez is elmúlt, pedig mennyit készültünk rá. Sosem éreztem még olyan intenzíven az idő hangulatingadozásait, mint most. Van, amikor gyorsan szalad, még szökdécsel is közben, máskor meg lábaitól elszakítva, mellkason csúszik, gyenge karjaival húzva magát előre az eső áztatta betonon. Nehéz felfogni, hogy ez sem állandó. Igazából mire felfigyelünk vége az életnek. És mégis - mennyit szenvedünk közben, hogy legyen valami gyorsabb, vagy épp lassabb.

Mi a konklúzió akkor, Tami? Az, hogy olvasd a könyveidet, fesd meg a képeidet, írj a blogodra, jelentkezz munkákra, szólalj meg órán, barátkozz bárkivel, tanuld a spanyolt, táncolj a szobádban, öleld meg a kutyáidat, és sírj, amikor úgy érzed, hogy kell. Aztán lépj tovább. Legyen boldog októbered.