A tökéletlenség tökéletessége

Sosem neveztem volna magamat perfekcionistának - mint kiderült, akik azok, nem is tartják magukat annak. Azt hiszem elérkeztem arra a pontra, hogy elegem lett abból, hogy mindenre rágörcsöljek, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az adott dologból. Azt vettem észre magamon, hogy amint úgy telik el egy nap, hogy nem csináltam semmit, ami számomra produktívnak mondható, rosszul érzem magamat, szabályosan pánikrohamom lesz és meg akarok halni, mert "minek élek, ha nem teszek semmi hasznosat ezen a bolygón?!". Bár még csak most realizálódott bennem, mennyire tiszta és csillogó elképzeléseim vannak egyes dolgokról, készen állok, hogy neki kezdjek a világ tökéletlenségének elfogadására és megszeretésére.

Na, na, hátrább az agarakkal! Kezdődhetne itt egy újabb kör a maximalizmus jegyében. Ezért előre leszögezném, hogy nem, ez sem fog kifogástalanul menni, pláne nem elsőre, sőt, hogy valójában mennyi időre lesz szükségem arról még kevesebb elképzelésem van. Úgyhogy ez a friss kezdet nem olyan lesz, mint a többi. Nem fogok görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy "most már elhatároztam, hogy nem fogok így érezni, úgyhogy NE ÉREZZ ÍGY", sokkal inkább tudatosítom magamban, hogy "oké, megint beleestél a saját csapdádba, de már észrevetted magadat, ami jó kiindulásnak". Valami ilyesmire gondolok. Csak szépen lassan.

Mivel az utóbbi időben nőtt meg a hatásköre ennek az egésznek, szeretnék az egyes területekről beszélni, amikben nyomást érzek, hogy mindig a lehető legjobb legyek. Lehetséges, hogy sokatoknak ismerősek lesznek a helyzetek - hátha tudok segíteni akár azzal, hogy megértem a problémát, hiszen én is ezzel küzdök, akár azzal, hogy a szerintem megfelelő megoldásokkal utat mutathatok Nektek is.

FOTOSZINTÉZIS

A blog, mint egy publikus oldal, ahol emberek olvassák, amit írok elég sok nyomást tesz rám. Nem értek a kódoláshoz, designhoz, örülök, hogy az "új" Bloggeren megtalálom a szövegformázási funkciókat, amiket eddig is használtam. Mások oldalait nézegetve mindig úgy érzem, én semmi vagyok ehhez képest, és nekem is azonnal fejlődnöm kell (ezen a téren), hogy a FOTOSZINTÉZIS a lehető legjobb legyen. 

Most már jó pár éve írok a neten, és rájöttem, hogy engem ez csak szimplán nem érdekel. Bár vannak stílusok, amikkel feldobhatnám az oldalt, ha kicsit is foglalkoznék vele, de végül mindig meg tudom teremteni azt az egyszerű és letisztult kinézetet, amire szükségem van, és ehhez nem kellenek csillagászati ismeretek. Ennek ellenére sokszor rámtör az érzés, hogy milyen "szánalmas" és "elavult", esetleg "gyerekes" ez az egész blog, és ezen kell dolgoznom.

A másik ezzel kapcsolatos problémám maga a posztolás. Én imádom ezt a helyet. A régi bejegyzéseimen néha csak fogom a fejemet, és számtalanszor akartam törölni rengeteg mindent, illetve újraírni. Ugyanakkor muszáj emlékeztetnem magamat, hogy most így érzek, akkor pedig úgy éreztem. Nem ferdíthetem el a múltat, nem tagadhatom le azt, aki voltam. (Ugyanez igaz a megkezdetett és félbehagyott füzetekre, amik miatt midig újabbakat nyitok meg, hogy na ezt majd tökéletesen, gyönyörűen és rendszeresen fogom vezetni. Hát nem.) Posztolás alatt még arra is gondolok, hogy bár 2021 van, én csak most, Áprilisban ültem le újra a Blogger elé. Sok ötletem van, amik egyszerűen csak nem lépnek át ebbe a formába, pedig vázlatosan ki vannak dolgozva papíron. Annak a nyomása, hogy minél többet írjak, minél szofisztikáltabban, hogy minél okosabbnak és szimpatikusabbnak tűnjek néha már elviselhetetlen. Kit áltassak? Én is csak egy átlagos lány vagyok, akinek még nagyon sokat kell tanulnia, és korántsem vagyok olyan jó ember, mint szeretnék lenni.

SZERVEZETTSÉG/RUTINOK

Akartam ugyan erről beszélni, de végül nem született meg a bejegyzés; most már 3 éve használok PlanAll határidőnaplókat, és bátran állíthatom, hogy rendezettebb lett tőle az életem. Ugyanakkor most, 2021-ben kezdem észrevenni magamon, hogy túl sok mindent akarok általa kézben tartani. (Leszögezném, most nem magáról a PlanAll-ról beszélek, sokkal inkább magáról a határidőnaplózásról.) Ami kezdetben motiváló és érdekes volt, mostanra átment valami képmutatásba. Egy kényelmesebb élet reményében túl sok új szokást akarok kialakítani, túl sok feladatot akarok egy napba besűríteni, amik persze aztán sosem teljesülnek, így a "haszonlatalságom" érzése csak fokozódik.

Kitaláltam magamnak egy nagyon szuper napi rutint is, pontosan megszervezve, mikor mit csinálok, tanulok, hogy ne érezzem úgy, hogy elpazarlom az időt. Igen ám, ezzel nem is volt baj, egy ideig tudtam magamat tartani hozzá, aztán bekövetkezett az az egy hétfő... a hétfő nem csak egy nap nekem. Nekem a hétfő maga a hét is. Ha én ott elrontok valamit, az egész héten velem lesz. És igen, én azon a bizonyos hétfőn képtelen voltam bármit is csinálni. Kedden már úgy keltem fel, "mi értelme van, a hátralévő pár nap már el van cs*eszve!" Na, ez az, ami a probléma, mert innentől a többi jelentéktelenül eltöltött nap is csak rátett arra az érzésre, hogy ügyetlen vagyok, lusta vagyok, semmirekellő vagyok, nem érdemlem meg az életet, ha csak rontom itt a levegőt.

Ennek kapcsán korábban megfordult a fejemben, hogy jövőre lazára veszem, kipróbálok valami újat. Nem lesz a nyomás, hogy minden oldalt ki kell töltsek, mindenképpen terveket és célokat kell kitűznöm, hanem csak szépen, komótosan, az én stílusomba csinálom végig, ráadásul úgy, hogy közbe kiélhetem a kreativitásomat. Bullet Journal, úgy ám!

Ezzel nem is lett volna baj, ha nem szerzem be előre a füzetet, és nem kezdem el rögtön csinálni, túlzsúfolva mindennel, mert hogy én most kipróbálom magamat. Az elején el sem lehetett engem szakítani szerencsétlen füzetkémtől, most már undorok néha ránézni is. Miért?! Miért kellett nekem, mint mindent, most azonnal megszereznem? Azt hiszem, nem hiába csinálják ezt aktuálisan, akkor, amikor éppen kell, hogy tökéletesen igazodjon az egyének igényeihez. Most pánikolhatok, hogy vajon mennyire tudom majd jövőre használni, főleg úgy, hogy a közösségi médián keresztül megosztott példányok nyomásától még extra-művészi is akartam lenni. (Néha sikerült, néha nem...) Új füzetet venni 2022-re nem akarok elkezdeni, hiszen akkor lenne egy teljesen üres határidőnaplóm, amit nem lehetne már másra felhasználni, szóval... ezt még lenyeljük, aztán 2023-ban mehet egy hamisítatlan bujó. De addig is, meg kell bocsájtanom magamnak.

Néha túl gyorsan megyünk bele dolgokba, és azok csak úgy megtörténnek, anélkül, hogy gondolnánk a következményekre. Igen, most már pontosan tudjuk, hogy mit kellett volna máshogy tennünk, de az önmarcangolással nem jutunk előrébb. Van egy egészséges átgondolás a tetteinkről, aminek köszönhetően belátjuk, ha valami nem volt jó, esetleg valami jó volt, és máskor is így teszünk majd - ezt túllépni azonban nem érdemes. Az már nem visz előre, csak leránt és ott tart a múltban. Én perpillanat próbálok úgy gondolni erre az egész bujós kudarcra, mint jó példára, hogy nem érdemes megtervezni előre egy egész évet, főleg úgy, hogy nem is vagy még benne, de már ebből is látom, később milyen oldalakra nem lesz szükségem egyáltalán. Illetve, hogy a minimalizmus nekem sokkal tetszetősebb, mint egy művészi összeállítás.

ÉRETTSÉGI

Az utolsó év, amikor végre tanulni fogok. HÁT NEM! Bár szeretnél egy tökéletes, hibátlan tanulónak tűnni, legyünk őszinték, nem vagyok az, de nem ám. És ehhez hozzátenném, hogy a karantén csak elősegítette azt, hogy értékes napokat dobjak kukába. Minden tiszteletem azoknak, akik online oktatásban tényleg rá tudják magukat venni a tanulásra. Mit szépítsem, én alig csináltam valamit.

Itt ugyancsak megjelent a rutin/tanulási terv fixálása, amit persze nem sikerült teljesíteni, ami csak még nagyobb elkeseredéshez vezetett, az ördögi kör pedig a mai napig tart, mert konkrétan 1 hét, és érettségi. Habár pontosan tudom, hogy nekem nem kell több matekból egy kettesnél, és ahhoz elég a minimális munka is, rettegek, hogy mi lesz velem. Ugyanígy a kettősség megfigyelhető a többi tantárgynál is (töri, emelt magyar, olasz). Volt egy elképzelésem ezzel az évvel kapcsolatban. Most, a vége felé közeledve be kell, hogy lássam, hogy nem mondhatom el magamról, hogy nagyon odatettem volna magamat, ahogy terveztem.

És ez nem (feltétlen) baj - nyilván ez majd akkor derül ki, ha kiderülnek a pontszámok. De a lényeg, hogy nem tölthetek el minden napot tanulással, még akkor sem, ha ez tűnik helyesnek. Lesznek randnom napok, amikor azt mondom, én ma sorozatozni fogok és ki is végzek két évadot is. Amit én próbálok tudatosítani, hogy az érettségi rettenetesnek van beállítva. Hogy mindenki mennyit készül rá. Aztán pár óra alatt lemegy, elfelejtesz mindent és csak röhögsz rajta, hogy ettől paráztam?! Annyi vizsgától féltem már, egyszerűen csak fáradt vagyok ahhoz, hogy most ezen is aggódjak. Lehet, ez csak a természetes lesz*rom szakasza az egész végzős állapotnak, de akkor is próbálom helyén kezelni a dolgot, hogy ez nem a világ, és nem fogok meghalni tőle. Tény, az egyetem az álmom, szó szerint a NAGYBETŰS ÉLET, ami számomra kezdődik majd, ha felvesznek, és elképzelni sem tudom magamat máshol 12. után, nem szabad, hogy a tanulás mentális egészségem kárára menjen. Nem tanulok a legkeményebben, ez tény, csinálhatnám sokkal durvábban is, ugyanakkor pontosan tudom, miből mit akarok elérni, és nem hagyhatom, hogy a félelmeim diktáljanak.

PÁRKAPCSOLAT

És végül ide is elérkeztünk. Voltak már kapcsolataim, a mostani viszont az eddigi legkomolyabb és leghosszabb. Mivel korábban nem tapasztaltam meg mást egy szerelemből, mint az elejét, így az a kép volt a fejemben, hogy egy párkapcsolatnak mindig mosolygósnak és vidámnak kell lennie, békességben, különben vége. Nos, mostanra számtalan alkalommal vitáztunk, mindig féltem, hogy az lesz utolsó, mert végül ő is elhagy majd, mint mások. Ez, jelentem nem történt meg, ugyanakkor megfogalmaztam magamban, hogy sürgősen ki kell vernem a fejemből azt, hogy a viták jelentik a kapcsolatunk végét. Persze, nem az a tipikus értelemben vett program, ami összehozza az embereket, mint mondjuk egy lelkizés, de ebből is sokat meg lehet tudni a másikról, és hát fura is lenne, ha mindenben egyetértenénk. Mindenesetre, én gyűlölök vitázni. Mégis sokat én kezdek. Sokat marcangoltam magamat emiatt, mert annyira tökéletesen akartam megélni a szerelmet, hogy nem tudtam feldolgozni ha összekülönböztünk és sokáig lelkiismeret furdalásom volt, hogy egyáltalán vannak problémáim, amik miatt összeveszünk. Közben elolvastam Pál Ferenc A függőségtől az intimitásig c. könyvét, ami sokat segített nekem abban, hogy megértsem, ezek természetes dolgok, nem lehetünk mindig jóban, és ami igazán számít az az, hogy hogyan találunk vissza egymáshoz, ha eltávolodunk. Rájöttem, hogy a tökéletesség legkevésbé a párkapcsolatokban található meg, és igyekszem erre minél többet gondolni, hogy ne hajszoljam magunkat szakításba a maximalizmusommal.

-

Amit tanulságnak levonnék, hogy az élet kiszámíthatatlan, nem tudsz mindent megtervezni, és még ha szeretnél is, mint mondjuk én (a rendszerezettséggel és naprakészséggel alapvetően nincsen baj!), akkor is kell, hogy valamennyire rugalmasak legyünk, és mosollyal és szeretettel öleljük magunkhoz a tökéletlen napjainkat, tökéletlen énünket és szerelmünket. Legyenek elképzeléseink, terveink, de ha a Jó Isten azt mondja, neked most másfelé kell venned az irányt, ne bántsuk magunkat a változásért. Hagyjuk, hogy a szívünk vezessen!

Ui.: Jó újra itt lenni.

Ui. 2.: A szöveg nincs lektorálva, elnézést mindent hibáért. De hé, ez itt a nyers változat! Exkluzív.

Amber