Réges-régen történt, amikor még az ember mamutra vadászott és a kardfogú tigrist félte, nem a bombákat. A Wenják népét elnyomás alatt tartották az Udam és Izila törzsek. Ám egy nap megjelent egy bátor és erős férfi, aki tudta, mit akar. Hadd meséljek hát róla, kit Takkarnak, vagy inkább a Vadak Urának hívtak!
Főhősünkkel egy mamutvadászat során találkozunk először, ami elég rossz véget ért. Miután társaink meghaltak, és mi magunk is megsebesültünk egy “tigri-incidens” miatt, erőt gyűjtünk, majd nem sokkal később megismerjük a régóta egyedül kóborló Saylat. A nő rávesz minket, hogy harcoljunk a Wenják becsületéért, hódítsuk vissza régi területeinket, építsünk falvakat és bosszuljuk meg az Udam és Izila törzsfők véres tetteit. Itt kezdődik el igazán a kaland, a felsorolt célok pedig szépen-lassan kipipálódnak a bakancslistánkon.
———
A KULCS A SIKERHEZ
Nem feltétlen kell neked vadásznod vagy gyűjtögetned. Minél több helyet hódítasz meg és minél több lakosod lesz, annál több “ingyen” dologhoz juthatsz hozzá. Ha te épp a hegyekben öldökölsz, a többiek akkor is összeszedik, amit csak tudnak, neked pedig nincs más dolgod egy hosszú nap után, mint keresni egy egyszerű pihenő helyet, és az ott lévő kosárból kiválasztanod azt, ami neked kell. Egyszerűen feltöltheted a készleteid, és máris nem kell aggódnod, hogy nem lesz nyílvessződ, ha az éjszaka folyamán rád támadna valami. De ez még nem minden! Észrevettem, hogy minden Far Cry-nak nehéz és szívatós az eleje, amikor még nincs semmi fejlesztésed, ezért bármennyire is tűnik időpocsékolásnak, hogy mamut lovaglás helyett a barlangban barkácsolsz, akkor is szánj erre egy kis időt. Hidd el, sokat fog segíteni, ha több fegyvert és élelmet tudsz magaddal cipelni utadra, főleg szorult helyzetekben.
———
Első küldetésünk, hogy embereket telepítsünk növekvő területünk központjába. Ezek a karakterek nem csak amolyan polgárok. Ők azok, akik megismerésével új képességeket sajátíthatunk el. Sayla megtanít minket gyűjtögetni, Jayma az állatokravaló vadászat mestere, Wogah pedig egy ezermester, aki új fegyvereket gyárt nekünk. De mind közül a legfontosabb Tensay, a sámán, aki a lehető legnagyobb ajándékot adja nekünk: a képességet, amivel megszelídíthetjük a vadakat. (Nem hiába hívja mindenki Takkart a Vadak Urának.) Megtanuljunk, hogyan barátkozzunk össze a párduccal, jaguárral, oroszlánnal, farkassal. Egy bizonyos szint után már egyes példányokat meg is tudunk ülni, ami fontos, hiszen nincsenek járművek. A kardfogú tigris gyors, míg a medvével a vízen is át tudunk kelni. Nem mellesleg ezzel az erővel jár a személyes baglyunk is, amit kiküldve könnyen felmérhetjük az ellenséges terepet, sőt, még bombát is dobathatunk vele, vagy egyszerűen csak kivájhatjuk az adott ember szemét; ráadásul teljesen nyugodtan, mert, ha van is valaki a célpont mellett, a bagolytámadást a túlélő betudja kínos balszerencsének, fogalma sincs róla, hogy mi uszítottuk a madarat.
Már maga ez is, hogy új embereket megismerve többek lehetünk, a játék legnagyobb pozitívumára mutat. Ugyanis a Far Cry Primal előnye az, hogy egy nagy részben kitalált világból alkotott egy 100%-ban valóságos élményt. Ahogy nekünk is megvannak a különböző baráti köreink az életünkben, kiknek tagjai más és más információkat és tapasztalatokat adnak hozzánk, úgy Takkar is így tud fejlődni Dah, Karoosh vagy Roshani miatt. Főhősünkre még kitérek, most az a lényeg, hogy kezdve a nyelvtől - amit szakértők raktak össze, és amit nem értem, miért kellett savazni, szerintem sokat dobott ez a játékon, sokkal hitelesebbé tette a sztorit -, egészen az élővilágig. A vége felé komolyan elgondolkodtam, hogy vajon a mai oroszlán azért kapta-e ezt a nevet, mert abból az ősi, törzsek által belakott Orosból származik, ahol mi is kalandoztunk. Illetve, hogy mivel a Primal térképe hasonlít a sorozat 4. részééhez, vajon ez azt jelenti-e, hogy Oros a mai India? De a környezetre visszatérve, az állatok királyán kívül vannak még farkasok, akik tényleg megjelölik a területeiket, sasok, akik különösebb gond nélkül ragadnak el kisebb állatokat, de még emberek is, akik nem túl romantikusan romantikáznak barlangokban, kunyhókban, sőt, még a réteken is! Egyszóval az élmény szó szerint vad, heves és kegyetlen – ami érthető is, hiszen hiába meglepő, hogy a Far Cry a kőkorszakig nyúlt vissza, mégis hol máshol folyna komolyabban a harc a túlélésért, mint ahol bárki és bármi ránk támadhatna? Már maga Oros is olyan gigászi, hogy az ember jelentéktelennek érzi magát a hatalmas hegyek lábánál, a sötét és mély barlangoknál, vagy a könyörtelen észak vidékein, ahol könnyen halálra fagyhat bárki. A vadvilág szintén lehengerlően bőséges: a folyókban vérszomjas halak és aligátorok, az erdőkben medvék, orrszarvúak, hiénák támadnak ránk, míg sok más helyen találkozhatunk borzokkal, vaddisznókkal, majmokkal, na és persze mindenki kedvencével, a mamutokkal.
———
BŐSÉGZAVAR?
Annyi szőrős kis (vagy épp nagy) kedvencre tehetünk szert, de nem mindig hasznos egy gigászi medvével bandukolni. Az állat-menüben megtalálható minden infó az adott vadról, ezekre pedig érdemes figyelni; a jaguár nem riasztja a többi ellenséget, a borz immunis a bombákra, míg az oroszlán a tűztől sem fél. Hasznos mindig mérlegelni, melyik területen, melyik képesség hatékony.
———
Ne feledkezzünk meg Takkarról sem. Szerethető, és hiába ősember, nem vad, sőt, még úgy is gondolkodik, mint egy igazán okos és bölcs személy, amiből egyrészt sokan tanulhatnának manapság, másrészt pedig, amiből látszódik, hogy sokkal fontosabbak a tapasztalatból származó és a józan ész általi döntések, mert ezek azok, amik bizonyítják, jó emberek vagyunk-e, nem pedig, hogy a tényleges tudásunk mennyi, amit mások felmérnek, vagy amiről papírunk van. Lehet Takkar nem egy iskolázott ember (nyilván), de nem kell lenézni, hiszem a tiszta szíve vezeti, ezért menőbb bárkinél. Megvédi a sajátjait, ismeri a kegyelmet, nem csak gyilkol össze-vissza. Tulajdonképpen olyan típusú hős ő, mint Caesar a Majmok Bolygójából vagy Aragorn a Gyűrűk Urából. Született vezető.
Viszont nem csak hozzá lehet kötődni, hanem más szereplőkhöz is, akiknek mind megvan a maguk története. Sayla Ullt gyűlöli, Tensay pedig Batarival végezne. Ahogy haladunk előre a játékban, egyre többet akarunk nekik segíteni, hogy végre megnyugodjanak. Személyes kedvenceim Jayma, Roshani és Urki voltak. Utóbbiról egyébként kiderítettem, hála éles fülemnek, hogy a szinkronhangja szinte az összes Far Cry-ban megjelent egy bizonyos Hurk személyében. Nagyon jó volt így viszont találkozni a későbbiekben ezzel az őrült szereplővel, aki mindig sokat dobott a játékon. És ha már szinkronhangok, engem kilóra megvettek ezek az emberek, akik képesek voltak egy ilyen nyelvtörős projektbe belemenni. Ayisha Issa, Ali Momen, Juan Carlos Velis, Delarosa Rivera, Ron Kenell és Terrenc ‘T.C.’ Carson mind olyan emberek, akikről eddig sosem hallottam, de ha lenne rá alkalmam, szívesen megismerném őket - ha másért nem is, hát akkor azért, hogy tovább hallgathassam a fantasztikus hangjukat.
Persze, ahogy a Paradicsomban is ott volt a kígyó, úgy a Primal is tartalmaz buktatókat, amik miatt úgy érezhetjük, száműztek minket a tökéletes és végtelen boldogság földjéről. Nem vagyok egy nagyon kritikus típus, és tulajdonképpen nem is voltak nagyobb bajaim, de az a fránya mozgás hihetetlenül idegesített. Néha még kisebb dombokat sem tudtam megmászni, mert Takkar visszacsúszott, és rengeteg kerülőt kellett emiatt tennem. Ez számomra érdekes, mert sem a Far Cry 4-ben, sem pedig a Far Cry 5-ben nem tapasztaltam ilyet, így nem értem, ennek miért most kellett előjönnie. Mindenesetre borzalmas volt, és velem aztán senki nem tudja elhitetni, hogy pont egy ilyen masszív és szívós ősember ne lett volna képes átlépni egy vakondtúrást.
———
IZILA, UDAM, WENJA... TESTED A NÉPED TÜKRE
Mindegyik törzsnek sajátos jellegzetességei vannak. A Wenják kapucni-szerű ruhákat hordanak, amin szarvasagancs díszeleg, így biztosan nem lőhetsz saját emberre. Az Udamok lomhák és nagyok, az Izilák pedig nekik a szöges ellentétük: fürgék és soványak, valamint testüket élénk kék törzsi minták fedik.
———
Az egész szövegelésem ellenére, ami számomra felejthetetlenné tette a Primalt, azok a kielégítő boss-fightok voltak, amik jókor jöttek a Shadow of Mordoros csalódásom után. Mindkét csata kiadós volt, jól leizzadtam bennük, de nem voltak teljesíthetetlenek. Tökéletesen megtalálta az Ubisoft az aranyközéputat, nem lett se lebutítva, se pedig túlkomplikálva. Kicsit a Tomb Raider Legend-es harcaihoz hasonlított, így egyszerre nosztalgiázhattam és szórakozhattam jól, anélkül, hogy zavarba jöttem volna. Szóval minden klappolt, az az ünneplés pedig, amit Ull és Batari likvidálása után kaptam a Wenjáktól megért minden fáradtságot... tényleg úgy éreztem, hogy valami nagy dolgot vittem véghez és igazán büszke voltam erre.
Összegezzünk hát! Talán feltűnt már, hogy nem nagyon adok ki a kezem alól rossz értékeléseket. Ez azért is van, mert nem akarok utálkozni. Ha valami nem tetszik, azzal nem foglalkozok. Nem ez lenne a normális? Túl sok a gyűlölet ebben a világban, én viszont a jóra akarok koncentrálni. Épp ezért, nekem a Primal is elnyerte a tetszésemet, noha lehet jóval több hibája van, mint amit én bemutattam. Tény, nem vagyok szakértő, de engem a fent felsorolt okok miatt ez a játék megfogott, ezért adnék rá egy 8-ast a 10-ből. Különleges, érdekes és részletgazdag történet volt, amit egy elméletileg visszamaradott, gyakorlatilag zseni ember és megannyi vadállat oldalán élhettem át. Még kérdés, hogy élveztem-e?
Ez volt Takkar, a Vadak Urának meséje... a harcosé, aki újra naggyá tette a Wenják népét, és akinek még számos leszármazottja vált olyan vezetővé, mint ő maga. Tetteit még hosszú ideig regélték a fiatalabbaknak, mára azonban ezek elkeveredtek a levegőben. Vannak viszont szerencsések, olyan kiválasztottak, mint egykor Takkar volt, akik ezt az oxigént belélegzik, és cselekedeteikkel történelmet írnak, akárcsak a Vadak Ura. Te vajon ilyen vagy?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése