Normális ez? Annyira akarni egy ember - aki ráadásul a létezésünkről sem tud - boldogságát és sikerét, hogy az már szinte fáj? Nyilván az csak jó, ha végre túllépünk a gyerekes rajongáson, és nem utálkozunk azokon, akiknek esetleg volt szerencséjük találkozni Vele, vagy azokon, akik még kapcsolatban is voltak Vele, de vajon mennyire számít ijesztőnek, hogy szinte már sírni tudunk az Ő mosolyától is. Persze ez így elég rosszul hangzik, de valójában nem csinálunk semmi creepyt, nem küldözgetünk neki szerelmes leveleket, nem bombázzuk általunk készített ételekkel, nem rakunk kamerát a szobájába és nem vágunk le tincseket a hajából, amikor alszik, csak szimplán boldogak vagyunk, ha boldognak látjuk.
Ultimate bias. Kiváltságos pozíció. Hihetetlen, de mégis létezik, és az összes kpoppernél ott van ez az ember. Talán tényleg a bias választ minket, és az is lehet, hogy mág a még nem kpopper emberkékkel is már most szemezget egy-egy idol. Veszélyes játszma ez, és bizony tényleg abba a csapdába esel, hogy megmagyarázhatatlan dolgok miatt sírsz.
És csak te tudod, hogy ezek nem olyan könnyek. Azért sírsz, mert annyira tökéletes, annyira hibátlan számodra, hogy már nem is lehetne igazi, de mégis az, és ezt te tudod. Látni akarod élőben, hozzászólni, és nem, nem azért, hogy elmondd, mennyit csorgattad miatta a nyáladat, hanem, hogy megköszönd neki, mennyire erős volt, és hogy ezzel mennyit segített neked. Hogy akár csak egy mosolyával fel tudott vidítani, pedig a fél világ volt köztetek. Hogy minden, amit valaha letett az asztalra, az egyszerűen fantasztikus, és te nem tudsz vele betelni.
Nem nehéz ub-t találni, mert ő talál meg minket. Látják, hogy mi lenne jó nekünk, azért jönnek. És az a legjobb bennük, hogy maradnak is.
Amber
