hype

Azt hiszem, elmondhatjuk, teljen el bármennyi idő is, egy bizonyos ponton minden porcikám sikít azért, hogy írjak - majdnem hogy mindegy, hogy mit. Szóval újra itt. Csak egy klimpírozás erejéig a klaviatúrán? Meglehet. Mindenesetre, hello there, general Tamobi.

Véget ért az alapszak. Az élet furcsa fintora, hogy az amerikanisztika zárulásával kiéhezve vetem most bele magamat a könyvekbe, és gondolatban már ott tartok, nem is lenne rossz egy doktori irodalomból. De ez a jövő zenéje. A lényeg, hogy felvettek média mesterre, az út pedig az újságíráshoz sosem volt még ennyire tiszta és ködös egyszerre. Egy dolog viszont biztos, ihletett állapotom erősen ebből a sikerélményből fakad. Az, hogy ez a lehetőség megadatik nekem, visszarántott kedvenc triómhoz, az én írói szentháromsághoz: Orwell-Steinbeck-Capote. Egyértelműen önteltség lenne hozzájuk hasonlítani magamat, de talán nem köveznek meg, ha azt mondom, az ő hármasuk egyvelege van rám a legnagyobb hatással, őket tartom annak a példának, amit jómagam követni szeretnék újságírói pályafutásom során. 

Orwell gyerekkorom hőse a vállalkozószellemével, azzal az eltökéltséggel, hogy folyamatosan ment, megtapasztalt dolgokat, hogy aztán írni tudhasson róluk. Ez a kíváncsiság és igazságérzet az, amit szeretném, ha vezérelne engem az utamon. 

Steinbeck olyan szerelem, hogy kedvenc könyvet nem tudok tőle választani, vagy legalábbis nagy lelkiismeret furdalások közepette, hogy más írásait kihagytam. Amit csodálok benne, az a fókuszálásra való tehetsége, ahogy megtalálja történetei alanyait, lásd, leginkább az egyszerű kisembereket. Hangot ad nekik könyvein keresztül, bemutatja, hogy mindegy, honnan jövünk, milyen nyelvet beszélünk, mind emberek vagyunk. Érzékenységével szemben azonban továbbra is informatív, éles látású, és ízes. Illetve mindig szívbemarkoló.

Végül pedig Capote, aki történetvezetésével és felépítésével, struktúrájával foglalt helyet az előbbi két géniusz mellett. Novella, regény, tényfeltáró újságírás? Nincs olyan, amit ez az ember ne nagy hozzáértéssel komponált volna meg.

Van értelme ezeknek amúgy? Csak azt tudom, hogy minden nehézségével együtt, végtelenül hálás vagyok az egyetemista éveimnek. Olyan szintre emelhettem az írásomat, amit korábban nem tudtam volna. És a legjobb, hogy ez az élmény most folytatódik. Vagyis nem most, de hamarosan. A Stockholm-szindróma is lehet egy magyarázat, de igazából én továbbra is szívből-lélekből eltés vagyok, és örülök, hogy az anglisztika megtörtént velem, annak meg még jobban, hogy esélyt kaptam a médiától. Azt hiszem, ez a kettő nagyon is elválaszthatatlan bennem, és teljes bizonyossággal mondhatom, hogy ennek így kellett lennie - még ha voltak is kételyek.

Nem tudom, hogy a mester után hogy lesz, jó ég, hát azt sem tudom, hogy a mester közben hogy lesz, de az biztos, hogy újra érzem azt a lelkesedést, amit anno 3 évvel ezelőtt éreztem, amikor bejutottam alapképzésre. Nagyobb lépés az úton. Hirtelen megint tudom, hogy nagy dolgok várnak rám. Már csak egy kis idő, és írni fogok a világnak a világról. Írni, teljes szívből, ahogy mindig is terveztem. A szentháromság, és a magam módján.