Igen, ez az, aminek látszik; egy poszt tőlem. A még élő és lélegző verziómtól. Nem is fogok mentegetőzni, ha volt is időm, azt másra fordítottam, nem a blogra, hiszen nagyon ötleteim sem voltak, miről írhatnék. Pontosabban volt egy pár, de annyira nem ragadtak meg, hogy végül is megvalósuljanak. Szívesen mondanám, hogy újult erővel visszatérek, de igazából én sosem éreztem, hogy elmentem volna. Nem hagytam itt ezt a helyet. Még mindig szeretem a FOTOSZINTÉZISt, pedig idestova 4 éve létezik. Őszintén nem hittem volna, hogy ennyire kitartó leszek benne. Igaz, nem posztolok mindig, de a puszta tény is megnyugtat, hogy van egy hely, ahova bármikor írhatok. Bocsánat kéréssel tartozom, főleg azoknak, akik rendszeres tartalmakra vágynak tőlem (mégis ki van még itt, de komolyan? :D ), de én is ember vagyok, úgyhogy nem erőszakolom meg magamat azzal, hogy kényszeresen csináljak valamit, ami szeretetből indult. A lényeg, hogy most itt vagyok. És a lényeg, hogy következő alkalommal is itt leszek. Tervezem a régi ötleteim újjá formálását, hogy vállalható formában kikerüljenek végre. Tervezem, hogy posztolok az olvasmányélményeimről, ezúttal nem egy válogatás, hanem rendes kritika/értékelésként. Tervezem, hogy beszámolok a végzős évem tapasztalatairól, hogy milyen volt az érettségi, hogy éltem meg, miket tanácsolok azoknak, akik még előtte állnak. Egy szóval, bőven van megosztani valóm, ugyanakkor szeretnék a valóságban is élni, tapasztalatokat szerezni - már csak azért is, hogy az újdonságokat itt (is) elmesélhessem. Most, hogy nem sokkal az eredményhirdetés előtt vagyok, kicsit izgulok, ugyanakkor van bennem egy különös kis boldogság, hogy nincs több gimi. Ez már más. És élvezem ezt, élvezem az életemet. Még ha nem is jön össze az egyetem (ne legyen így!), akkor is más lesz minden, és ez örömmel tölt el. Ijesztő is egyben, persze, de készen állok bármilyen kalandra. Ezért remélem, hogy a ritkás életjelek ellenére is velem maradtok, kísértek engem ezen az úton!
Elég szegényes egy ünneplés ez a blog 4. születésnapjára, főleg, hogy még júniusban volt, mindenesetre nekem hatalmas öröm újra írni, még ha a soraim kuszák is és nem nagyon vezetnek sehova. A szentimentalizmusom valószínűleg az izzasztó nyárból fakad, abból az évszakból, amikor végignézek azon, mennyi minden történt, és kíváncsian várom, mennyi minden fog még. De jöjjön most egy kis kérdőív, ha már ennyi éve itt vagyok és olvastok! Veterán blogger tag, amit Leah Hope Eastbrook
oldalán láttam. Köszönet neki a posztért!
