Animés várólista: nyár #2

És íme a másik fele az anime-halomnak, amit összegyűjtöttem magamnak, illetve Nektek, ha netán felkeltené valamelyik cím az érdeklődéseteket. Válogassatok bátran a sztorikból, adjatok nekik esélyt, és írjátok meg itt, a blogon, hogy melyik hogy tetszett. Én is ezt fogom tenni, úgyhogy a nyár végén összeírom nektek egy jó öreg, giga-mega-nagy animés beszámolóba a véleményeimet. Persze, addig sem tűnök el innen, erre ne is számítsatok. :)

Amber

Animés várólista: nyár #1

A szombattal el is érkeztünk a tavasz utolsó előtti napjához, ami egyet jelent azzal, hogy már csak 2 hét van hátra a suliból; éljen! A felszabadult időt ezentúl régi hobbim felelevenítésével is tölthetem, azaz animézéssel. Sorra átlapoztam az összes meglévő Mondo magazinomat, melynek oldalairól kimazsoláztam azokat az alkotásokat, amiket régóta meg akartam nézni, illetve újonnan keltették fel az érdeklődésemet. (Persze, olyanok is voltak, amiket már nem találtam különösebben érdekesnek, de azok értelemszerűen nem lesznek megemlítve az alábbiakban.) A mai bejegyzés tehát egy halom címből plusz kis ismertetőkből fog állni, és nincs ez másképp a következővel sem, ugyanis összesen 30 animét gyűjtöttem össze nyúlfarknyi listámra, így elosztottam a tartalmat.

Amber

Juuni Taisen ≫ vélemény

Úgy döntöttem, hivatalosan is visszatérek az animék világába, és ezúttal megvalósítom eddigi leghőbb vágyaimat, és megnézem az összes sztorit, ami valaha várólistára tettem, de túlságosan féltem igazából sort keríteni rájuk elborultságuk végett - lehet, a karantén hozta ki belőlem, hogy ennyire szomjazom a vérre mostanában, na nem mintha bánnám. Még úgy sem, hogy úgy néz ki, minden hiába, mert sorra érnek a nagy csalódások. Az sem érdekel, ha egyfolytában csak ilyen Juuni Taisen-ekbe botlok, akkor is tovább fogok próbálkozni és keresni, míg végre nem találok valami méltót arra, hogy esetleg új kedvencet avassak. De, ez még a jövő zenéje, egyenlőre foglalkozzunk azzal, miért jött egy lemondó sóhajtás ki a számon, amin keresztül eredetileg egy éljenzésre számítottam, minimum.

A japán történetek mélységei és magasságai

Amikor a könyvek találkoznak Ázsiával, velem madarat lehet fogatni örömömben - aztán persze olvasás után kiderül, hogy hattyú vagy pulyka szerepét töltötte be az adott történet. A közelmúltban megismerkedtem két japán sztorival, amikben csak íróik származása, a brutalitás és az közös, hogy mindkettőt nagy reményekkel kezdtem el. Azonban míg az egyiket halálomig imádni fogom, addig a másikat a pokolra kívánnám. Hogy melyikről mi a véleményem, az lejjebb kiderül, de azt elárulom már most, hogy Takami Kósun híres regénye, a Battle Royale és Murakami Rjú könyve, a Casting fog ma egy nagyon őszinte cikket kapni a blogon.

Kezdjük is az előbbivel, hiszen ez volt az, amit hamarabb olvastam. Talán néhányan már hallottatok a Battle Royale-ról, amit gyakran látni azzal a jelzővel ellátva, hogy "olyan, mint az Éhezők Viadala". Nagy tévedés ez, hiszen ez a könyv előbb volt, mint Collins története, sőt, ő maga be is vallotta, hogy olvasta és inspirálta a japán szerző története. Persze az alaphelyzettől eltekintve nincs sok közös a két sztoriban. A Battle Royale oldalain megismerkedhetünk egy diktatórikus, ázsiai állammal, aminek egyik rendelkezése, hogy a középiskolai 3. évfolyamok közül kiválasszanak egy osztályt, aminek diákjait aztán egy előzőleg kiürített helyen (sziget, börtön, stb.) egymásnak uszítsák. A gyerekek célja a túlélés, de csak egy maradhat - ehhez viszont mindenképpen ölni kell, vagy különben ők halnak meg. A Battle Royale egy 700+ oldalas vérözön, melyben csak úgy hullanak a szereplők, és jobb, ha nem is keresünk kedvencet, mert bizonyára hamar kilép majd a történetből. Vagy ha nem, annál jobban fog fájni a távozása. De a széles skálán mozgó elhalálozási módokon kívül, melyek rendkívül részletesen vannak leírva, jóval többet is kapunk a könyvtől.