I'm tired of being sad

Elegem van. Elegem van a pánikrohamokból, a gyomorgörcsből, a megmagyarázhatatlan sírós hangulatomból. Amióta a kpop belépett az életembe mindent sokkal színesebben látok, és tudjátok mit? Belefáradtam abba, hogy szomorú legyek.

Úgy érzem, most van igazán erőm arra, hogy szembeszálljak a problémáimmal, és megmentsem magamat. Eljött az a pillanat, amikor tényleg életben akarok maradni, bár fogalmam sincs, hogy miért. A gondolat, hogy semmi értelme a létezésemnek, nem könnyíti meg a dolgomat, de jobb kedvemben még ez sem érdekel. Csak van nekem is valami küldetésem, még ha csak apró dolog is másokéhoz képest. Vagy talán pont, hogy én fogok világmegváltó döntéseket hozni? Belül tudom, hogy ezzel senki sem lehet tisztában, és minden úgy jön, ahogy jönnie kell, de néha olyan, mintha az elmém ellenem dolgozna.

De most betelt a pohár. Megtaláltam önmagamat, teljes lett az életem, és szeretném élvezni ezeket az időket. Csak az zavar be mindig, hogy eszembe jut, senki sem él örökké, és egyszer meghalnak a szüleim, a barátaim, a kedvenceim, a kutyáim, és én magam is, de előtte még én is szülő, barát, mások példaképe és az állataim gazdája leszek, akik ugyanúgy végignézik az én halálomat, ahogy én tettem anno. Hát van ennél rosszabb?

Mert nem, nem akarom én ezt. Nem akarom végignézni, ahogy minden elmúlik. Az esti Exo klippes maratonok anyával, a hasvakargatás Morzsival, vagy épp a novella-váltások Leával. Miért tűnik most minden öröknek, amikor egyértelmű, hogy megy az idő, én is egyre idősebb leszek? De ami a legfontosabb, miért rémiszt ez meg, amikor teljesen normális? Miért érzem azt, hogy hamis álmokba ringatom magamat, és arra várok, hogy eljöjjön értem Pán Péter, miközben az agyam kicsinál a suttogásaival, hogy én rohadtul nem vagyok Wendy.

Biztos az én hibám, hiszen ki az a hülye, aki emiatt emészti magát? Ki gondol arra, hogy a felnőtté válásnál még az öngyilkosság is jobb lenne? Persze, hogy csak én. De még annak ellenére is, hogy rendszeresen fáj a hasam, és szédülök, mégis próbálok erős maradni. Nem tudom, miért, talán naiv vagyok, de őszintén, elegem van ebből az egészből.

Ezek lehetnének a legszebb éveim, melyeknek emléke megszépíthetné azt az életemet, amikor a mostani dolgok már nem lesznek. Ki kéne élveznem ezt az egészet, hogy legyen min később mosolyogni. És rohadtul nem lenne az jó, ha csak épphogy túlélném ezt az évet, vagy a következőt - mert nem "épphogy" akarom, nem. Jó keményen le akarok keverni ennek a helyzetnek egy nagyot, de úgy, hogy az összeessen, és többé ne álljon fel a földről.

Persze, hülyeség itt osztani az észt, hiszen ez is csak egy újabb pillanat, amikor valamicskével erősebbnek érzem magamat, amikor beüt a ménkü, úgyis újra padlóra kerülök, és miután egy picit jobban leszek, megint azzal fogom magamat hitegetni, hogy "na majd akkor tényleg megpróbálok kűzdeni a rosszullét ellen", de most végleg eldöntöttem: HARCOLNI FOGOK. Úgy igazán.

Alkalmazom ezt a meditációt, elmegyek a terapeutához, vagy mihez, beszélgetek másokkal, és ami a legfontosabb, pozitív leszek. Végleg leszámolok a hülye gondolatokkal, keresni fogom a jó embereket, a jó dolgokat, meglátom a szépet az életben, és elmerülök komolyabban abban, amit szeretek. És talán nem tudom, hogy mik a terveim a jövőre nézve, de bármibe is kerüljön, el fogom hinni, hogy ennek ellenére van életem 15 év után is.

És én hülye még azt hittem a depisebb időszakomba, hogy a Twenty-Øne Piløts szövegek zseniálisak... hát hadd mondjam el, többek annál. Most, hogy komolyan próbálok küzdeni, minden értelmet nyer egy teljesen másik szempontból. Már csak ennek felismerése miatt is megéri erősnek maradni.

Amber