Sosem leszek az, aki voltam, de ez így van rendjén. Az utazás folytatódik, és én csak előre haladok. Már tudom, hogy ki vár engem életem végén: Én. Ott leszek gyerekként, felnőttként, idősen. Mind mosolygunk rám. Megkérdezik, látom-e, hogy megérte. És én őszintén fogok igennel válaszolni.
Addig pedig, hagyom, hogy az évszakok változzanak. Avarban, hóban, fűben, virágok között fekszem. A hajam nő. A gyökerek körülölelnek. Hagyom, hogy a szívem kivérezze magát, festményeket és sorokat szüljön, és egy-egy pillanatra meghaljon a teremtés momentumában, majd újjászülessen a napsugrak érintésétől.
Aztán, amikor a vérem kiontódott másért, és az ereim újra értem kezdenek dolgozni, a szívem ismét dobogni fog. A járdából egy, majd több virág fakad. A növények megrohamozzák az elhagyatott házakat és épületeket. Az erdőm életre kel, és hercegek költöznek belé, én pedig vezetőjük leszek, a Nyúl Istennő, és szerelmet hirdetek. Szerelmet a föld, magam és a szép lelkek iránt. Aztán, jönnek majd a zarándokok, csodájára járnak annak az édenkertnek, amit teremtettem. Boldogsággal fogadom mindet, noha sokuk odébbáll majd. Azonban valamelyikük megkapja a mesterkulcsot tőlem. A szívem egy része újra kikerül a testemből. Félelem mégsem lesz bennem, bízom az Ég megítélésében. És ilyen körforgásban telik el az a pár év, ami egy Tamara nevű lánynak megadatott.
A végén ott leszek én többedmagammal, tudva hogy igen, megérte, mert őszintén éltem és szerettem ezen a világon. Ennek így kellett lennie. Hálás vagyok, hogy részt vehettem.