WP trilógia: kiolvasva! ♡

spoiler veszély
(nem tudok a kedvenceimről óvatosan beszélni)
Régi nagy álmom volt, hogy kedvenc sorozatom eredeti, könyv verzióját egyszer kiolvassam, és miután megkaptam a trilógiát Karácsonyra, már csak rajtam múlott, hogy ez a poszt mikorra fog megszületni. És íme! :)

Egyszerűen imádom ezt az egész történetet, akit pedig bővebben érdekel erről a véleményem, az egy komplett bejegyzést talál itt, de a mostani cikkben csupán csak a sorozat és a könyv összehasonlításáról lesz szó. Mikben különböztek a dolgok és mikben nem. A szeretetem így is fix, ezzel nincs mit tenni.


ELSŐ RÉSZ: WAYWARD PINES

A komplett könyv a sorozat első 5 részének felel meg, ami számomra igencsak meglepő volt. Utána sorra más lesz egy csomó minden, de persze apró eltérések itt is felbukkantak. Attól kezdve, hogy az abik itt bestéknek vannak hívva, egészen odáig, hogy Theresának nem hogy rövid, fekete, hanem jó hosszú és szőke haja van benne. Ami a legjobban ledöbbentett, az a kedvenc szereplőm halála volt - aki nem mellesleg nekem a sorozatban jobban tetszett. Nem csak, hogy nem volt benne semmi szerethető kis egyéniség, mint a filmvásznon szereplő Arnoldnak, akinek gyengéje volt a fagyi, de még a szöges ellentéte is volt a Terrence Howard által alakított karakternek, ugyanis a könyvben fehér bőrű, szőke hajú férfiról beszélünk. Jó, ez nem a regény hibája, hiszen az volt előbb, de úgy, hogy elsőnek a sorozat került elém, a jó öreg, fekete Arnoldot már nem tudtam elképzelni egy fehér őrültnek. Szerencsétlen Pope seriffet pedig ezek mellett nem hogy Ethan ölte volna meg, hanem maga David Pilcher végzett vele, elég kegyetlen módon. Ez számomra furcsa volt, mert míg David megfontolt embernek tűnik a filmvásznon, addig a lapokon nem több egy őrültnél. Előbbi esetben az emberek igenis számítanak neki, utóbbiban viszont képes a saját lányát is brutális módon kivégezni. (A könyvben amúgy szó sincs arról, hogy Pilcher és Pam testvérek lennének) Egyébként a nyilvános kivégzéseknek a kötetekben Búcsú a neve. A sorozatban az ő karaktere is jobban tetszett, de a könyvben sok fontos dolgot kimondott, aminek bizony van értelme.

MÁSODIK RÉSZ: A POKOL KAPUJÁBAN

Ilyen volt például, amikor azt mondta Ethannek, hogy "ezt a várost nem lehet demokráciával vezetni." Ez nem csak a rész, de az egész trilógia egyik legfontosabb sora, ugyanis ennek tudatában teljesen máshogy fogjuk megítélni a helyzetet. A sorozatot nézve sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon jó-e az, hogy Pilcher nem avatja be az embereket az igazságba, de ezután a mondat után valahogy nem tudtam megkérdőjelezni a tetteit. Ahogy mondtam, a könyvben számomra egy sokkal ellenszenvesebb ember, aki teljesen el van szállva magától, de a sorozatban nem is lehetne visszafogottabb. Legjobban úgy tudnám jellemezni, hogy míg a lapokon ő az Ördög, addig a filmvásznon tényleg Isten. Az egyetlen, amiben nem értek vele egyet, hogy ahhoz tényleg nem volt joga, hogy az embereket kérdés nélkül rabolja el. Ahogy a munkásait is megkérdezte, úgy kellett volna Wayward Pines lakosait is elaltatni, hogy aztán a jövőben úgy ébredjenek fel, hogy tudják, ezt ők (is) akarták. Akkor nem lenne szükség titkolózásra, de Pilcher nyugodtan vezethetné a népet, hiszen tényleg megmentette őket. De mivel tudtuk ellenére választott ki egy halom embert, így nem más, mint  emberrabló. És ez a könyv-és sorozatbeli énjére is igaz.
A második részben még annyi eltérést fedeztem fel, hogy a frakciót, akik ki akartak törni a városból, itt konkrétan Kóborlóknak hívják, amit szerintem érdemes lett volna a sorozatba is átvinni, csak mert miért ne?

HARMADIK RÉSZ: AZ UTOLSÓ VÁROS

Furcsán hangozhat ez, de az utolsó rész tetszett a legjobban, legalábbis olvasási szempontból, mert nagyon jól lehetett a fejezetekkel haladni. Lazán volt tagolva a sztori, így bármikor képes voltam akár 10 részt is elolvasni. Emellett, a fejezetekben ezúttal már több szemszögből is nyomon követhetjük a történetet, ami szerintem sokat dob az egészen. Így nem csak magát Ethan-t ismerjük meg (akinek a háttérsztorija kicsit más, mint a sorozatban), hanem magát Wayward Pines lakosait illetve vezetőit is.

"- Szeretnék egy percre egyedül maradni.


- Én aztán ki nem szállok ebből az autóból!


- Pont ez a lényeg, drágám."

Valahogy a szövegen lehetett érezni, hogy az író már jobban elengedte magát - jó értelemben. Nem csak a fentihez hasonló példában látszik ez meg, de teljesen nyugodtan beszél a szexről, érintőlegesen a meleg témáról, és arról, hogyan is néznek ki a hullák, amiket a besték hagytak meg. Ez valakinek nem tetszik, de én nem így voltam vele. Hiszen ezek mind fontos részét képezik a történetnek, illetve érdekes kiegészítés is.

Összességében, nem bántam meg, hogy kiolvastam a trilógiát. Sokkal közelebb hozott a sorozathoz - bár nem tudom, hogyan lehetne már ennél is jobban szeretni valamit -, és érdekes volt erről az oldalról is megismerni a történetet. Egyáltalán nem volt az, hogy a sorozat miatt a könyv már unalmas volt, ugyanis nem egy fordulatot tartogatott, ami nem volt a vásznon. Bizonyos karakterek egyáltalán nem voltak szimpatikusak a könyvben, ezért, hogy ne utáljatok rögtön mindenkit, szerintem érdemes a sorozattal kezdeni. Így talán nem is fogtok hiányérzetet érezni, hiszen jó pár dolog nincs benne, ami a könyvben igen.

Ha elgondolkodtató, mégis izgalmas történetet szeretnétek olvasni, ami tele van hús-vér szereplőkkel, akkor teljes szívből ajánlom a Wayward Pines-trilógiát. Ha meg ugyanerre vágytok, csak TV-n keresztül, akkor ez a sorozat bizony megérdemel egy lecsekkolást. Jó szórakozást hozzá(juk)! :)

Amber

Nosztalgia ⇨ 1 éve a bloggal


Talán a blog első szülinapjának fontosabbnak kéne lennie, mint hogy a kpopról meg az animékről nosztalgiázzak, de az az igazság, hogy nem sok mindent tudok írni a mai nap alkalmából. Fel sem tűnt, hogy a blog már ilyen régóta él, azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán lesz évforduló. De talán ez egy pozitívum, elvégre nem az volt, mint anno, amikor görcsösen posztoltam, és számolgattam, hogy mikor mi, mennyi idős lesz, hogy aztán írjak arról egy erőltetett nosztalgiás bejegyzést. Tény és való, a FOTOSZINTÉZIS leginkább szabadságot adott nekem, és épp ezért gondolom azt, hogy még jóval több június 16-át is meg fog élni.

Anime TAG ↝ 2018-as, rövid verzió

AVAGY MIK VÁLTOZTAK 1 ÉV LEFORGÁSA ALATT

Eltelt 1 év otakuként, de ennyi idő alatt sok minden más lett, mint kezdetekben volt, ennek fényében pedig újraírtam régi TAG-emet, hogy ti is lássátok, mi minden változott! :) Amber

1. Melyik a kedvenc animéd?

A trónon még mindig a The Shape of Voice ül, legalábbis film szekcióban. Több évadosnál a Free!, 24 részesnél a Re:Zero, 12 részesnél pedig a Gabriel Dropout uralkodik. Persze vannak olyan darabok is, amik így is annyira megfogtak, hogy simán felkerülhetnének ide. Ilyen például a Made in Abbys, a Kiznaiver, a My Hero Academia, a Death Parade és a Servamp.

2. Legrosszabb animéd?

A School Days mellé sajnos betársult még a Renai Bokun és a Children of the Whales is. Az előbbi értelmetlen perverzsége miatt került fel a listára, míg az utóbbi csak szimplán értelmetlennek tűnt számomra. Ennek ellenére végig néztem, de az állítólagos második évadot már nem fogom.

Nosztalgia ⇨ 1 év kpopperként

Őszintén, minden nehézség ellenére, én úgy érzem, ez az év hihetetlenül gyorsan elment. Sok mindent megtudtam magamról, a kedvenceimről és a környezetemről. Bár még bátortalan vagyok, legalább biztosan tudom, hogy milyen nem akarok lenni, és mi az, ami nem érdekel. Ezt az évet amolyan próbának fogom fel - így utólag legalábbis -, mert mostanra eléggé kitapasztaltam, mi hogyan működik, és ez nem csak a kpop világára igaz. De mivel most csak arról lenne szó, így nem is ködösítek tovább, jöjjön a megemlékezés a napról, akkor ez az egész elkezdődött!

Amikor anno rákattintottam a Monster-re, még azt sem tudtam, hol áll a fejem. Annyi újdonság ért egy csapásra, és annyira tartozni akartam ebbe a közegbe, hogy talán egy kicsit nagyszájú voltam. Noha nem durván, de mégis mintha bizonyítani akartam volna, hogy én bizony kpopper vagyok. De valahányszor kérdéseket kaptam, zavarba jöttem, mert még nem voltam elég régóta benne a dologban. A legjobb példa erre, az ultimate banda esete. Amíg nem realizálódott bennem, mennyire közel áll hozzám a Seventeen, addig mindig az EXO-t mondtam a legnagyobb kedvencemnek, de valahol mélyen én is éreztem, hogy ez nem igaz. Semmi bajom velük, ők pusztán csak a szintén figyelemre méltó "első banda" pozícióban vannak, ami miatt igazán különlegesek számomra. Mégis, ultimate csapatként mindig a Seventeen lesz a válaszom, és ezt már nem is mondhatnám biztosabban.
Az ultimate bias-t könnyebb volt megtalálni, és fix, hogy bármi történjen is, nem fogom Chen-t lecserélni. Igaz, arra máig nem tudom a választ, hogy vajon az ub csak ultimate bandából lehet-e, de őszintén, már nem is érdekel, hiszen ha így érzem, akkor nem tudok ellene mit tenni.